"Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt."
Lépések...
Hányszor kezdhetjük újra
ráébredve temetettnek hitt múltra?
Csacska gyermekkori
kívánságunk még hányszor szól ránk?
Súgva vagy kiáltva
nem ez az utad
nem ez a tered!
Szúr a kavics?
Böki a talpadat?
Lehet!
Szúr
sajog és fáj
mégis szabad vagyok
a
pillanat illúziója ez
vagy lépni még képes vagyok?
A túlsó partról átszólnak a fák
s
felidézik
gyermekkorod feltörő sóhaját.
Tévedések.
Harcok.
Elfeledett vagy magaddal cipelt
megrozsdásodott
arcok
ott úsznak a felszínen
üzen a múlt újra üzen.
Zsebedben kotorászva
az
elrejtett talentumokat kutatod
állsz
vársz
és
szégyenkezve magadnak motyogod
eltemettem azt mi egykor rám bízatott.
(I-nek és magamnak és nektek...)
Köszönöm szépen Márti !💕
VálaszTörlésKedves Márta, már az ajánlás is felbolygatott, a vers méginkább... Eszembe juttatta volt szeretett tanárom első kevelét (több mint 40 évvel az érettségi után kezdtünk levelezni - azóta nem találkoztunk, meghalt 2016-ban... Tőle ered tulajdonképpeni leküzdhetetlen gátlásom a magyar irodalmi nyelv iránt, amit már sokszor felhoztam a blogomon...)
VálaszTörlésCsak az elejét idézem.: "...jól láttam én már negyvenegynéhány esztendeje is, hogy ebben a mindszenti kislányban szikra van, ami fényeskedő gyertyává gyulladhat. Születésedkor Valaki aranytallért tett a tenyeredbe, s Te - most már látható - jól sáfárkodtál vele." Csak a zsebedben rejtőzködő talentumokról jutott újra eszembe... (Rózsa voltam)