KAMERAHIBA

 

Nézem az elém táruló gyönyörűséget. Feszül az ég és új napot szül.

Tudom, tudom a tegnap is szép volt, egy szürke csütörtökön reggel még ragyogott az égbolt, csak később derült ki, hogy borult lesz a nap.

Kikászálódok csodát látni és kattintani egyet. Belső kis hang dorgál... minek?! Hideg van bent és kint is hideg.

Bent kb 15 fok, kint bár nincsenek mínuszok, de kb nulla körül játszadozhat a hőmérő.

Mezítláb, sarkig tárva az üvegajtó, fagyos leheletek találkozásában állva hallom... távolodó vízimadarak hangját.

Kattintok - az ég és a föld vörösben villan.

Szép!

Nagyon.

Visszabújok a jó meleg ágyikóba. Nézném a felvételt, de kép helyett egy szó világít KAMERAHIBA.

Affenébe, azért sem hagyom magam. A pillanat mámora oda, mintha kicsit mozdultak volna a fényviszonyok. Ágyból ki, ajtó ki, még egyet tudok kattintani, mielőtt a lenge szél és egyéb természeti erők a bíbor-bársony létfirhangot szét nem ráncigálják.

Megörökítve hát a sokat ígérő látvány. Szívem táján hála dorombol..

A játékos tegnapért, a munkás máért és a feladatos, mozgalmas és örömös holnapért.

Kamerahiba. Az én szívkamerám hibája, hogy feledve csapot és papot... - az utóbbit, utóbbiakat különösen - kitartóan keresem, vágyom, s ha megtalálom magamba foltozom a szépet?! A vénség jele talán, hogy édes kis párnás kezek, barna és szöszke buksik, formálódó új szavak és mondatok, dudorászás, könyv lapozás, torony építés és összedöntés, az utazó szeretteinkre gondolással és a találkozás mielőbbi örömével összevegyített mézével tapasztom be érzékszerveimet?!

Minden mocskok hömpölygésének közepette, lelki és testi nyomorok látványától szomorodva, öndicsőítő szózatokat olvasva., tömjénes gerjedelmek közepette, keresztek harsány összecsapásában IS?!

Egyetlen szó: NEM!

Nem dugom fejemet homokba, csak menedéket kérek a teremtőtől, és megadja.

MEGADJA!

Tegnap midőn az én drága legkisebbemtől vágtáztam a távolsági buszhoz - melyet többnyire utolsó utáni percben szoktam elcsípni, kikanyarodás közben - még bennem volt az együtt töltött délután. A csak rá jellemző illat, mosolya, érintése, s a varázslás, hogyan lett nyafogós Lottiból altatás alatt szelíd tündérke, hogyan szuszogott ölemben, hogyan figyelt fel: Tündérkaszinó! - a nagyi is énekelte! Mókás medve... Brumm-brumm Búnó, Búró, de sokadjára végül és végre Brúnó!!! Minden kis arany morzsája az együtt töltött óráknak szépen összeolvadt, mint a felcsippentett és számba rakosgatok falatok - MAMÁÉ - mondja Ő és kicsipegeti a mesekönyv tálkájából a mézespuszedliket, úgy hogy Bogyó és Babóca talán éhen is marad, meg a szomorú mackó és a magányos kukac... meg Benő is, aki Pihét fellökte... Meg Ádám, aki át tudta ugrani a széles a Duna magas partját! Így-így gyömöszölődik bennem a nagymamaság minden kincse, rohanok fel a koszos aluljáróból, s a mozgólépcsőn hangokat hallok.

Egy kisfiú játszik a kihelyezett zongorán, s a hangok össze és vissza verődnek a magas falak között, megtorpanok és visszanézek, látom hátát, kezét, a szemét is szeretném, de el kell csípnem a buszt... egy nő áll a hatalmas csomagok között a gyermek mögött. Honnan hová igyekeznek - örök rejtély marad.

A hangok keringenek és megölelnek, s életben tartják bennem a reményt, mert minden, de minden összesimul egyetlen rövid sóhajjá:

Jó ez így!

Magvetésileg különösen, ebben a hol fagyos, hol napos, szeles, bolondsággal viselős februárban.

És ráadás hír is érkezik... leszállt a repülőgép és jól utaztak... és, és, és édes arc ringat el, mély békével zuhanok az éjszakába...

Hála mindenért hála!