Ízre jó....

Valószerűtlen sebességgel közeledik az ünnep. Hetekkel ezelőtt gondolatban komótosan beosztottam a teendőket.

Most aztán másképpen lesz, mint régen, mindennel elkészülök majd éppen idejében. Nem lesz semmiféle őrület, mint régen, amikor 1- 2 nappal karácsony előtt igyekeztem az óvodai, játszóházi, és egyéb készülődések nyomait eltüntetni. Hegyekben álltak a dobozok, csomagoló papírok, képeslapok, s egyéb cuccok, melyek raktáram mélyéről már november végén előkerültek.

Javulásom öt éve kezdődött.

Elvben.

Ma reggel, hogy ébredés után szétnéztem, az asztalon, a földön, fotelben, padkán dobozok, fonalak, gyöngyök kellették magukat, szinte hallottam is hangjukat: Ne izgasd magad… jó úton vagy, gyöngyözz ma is, készíts még egy enyém színű nyakláncot, vagy karkötőt.

/Egy enyém színű, azaz lila készült Lencinek, de hogy veszi ki az magát, hogy Lili ajándékai közé nem kerül valami csecsebecse./ Szóval a fonalak, tűk, szalagok csalogattak.

De! Hősként ellenálltam, mert nyomasztóan megnövekedett a netes felületen a káprázatos sütemények posztja.

Uccu a tegnap patentül kitakarított konyhába. Elő a lisztet, a recepteket, tepsit.

Szakácskönyvet is elő! Csak hármat… Kezdjük valami könnyűvel.

Linzer karika!

Pofon egyszerű.

Szemem előtt megjelenik Anyám illatfelhős konyhája, ezekben a napokban már 4-5 sütemény volt a minimum, ami a hűvösben letakarva várta a nagy pillanatot. És azok a lekvárral megkent linzerek, azok a sejtelmesen pironkodó színek. A beijglit szóba sem hozom, gondolatba meg pláne. Minek kísértsem a sorsot?! Sohasem próbáltam. Ismerem az Ínyesmester profi receptjét, felsejlenek az ízek. Igaz én csak a diósat szerettem, azt is csak úgy szilveszter után félig szikkadtan, teához, közben morcosan kérdezve, mi az, hogy csak ennyi maradt?!

Nem lesz itt öngyötrés, márványos, barnás, omlós sütemény rudak utáni vágyakozás. Az űrt betölteni szinte lehetetlen. Amit igen, azt megteszi az a kislány, aki harminc évvel ezelőtt, földig érő gyúrtás kötényében nagymamájától eltanulta a sütés csínjait. Türelemmel, határtalan szeretettel voltak egymás iránt, így megmaradtak anyám íze.

De ne kalandozzunk el! Ez szokott a bajok legfőbb okozója lenni. Hogy el kezdek egyebeken morfondírozni, s aztán nem vagyok képes felidézni tettem-e sót, sütőport, vagy valami egyebet, ami pótolhatatlan…

Szóval linzer, hidegen, könnyedén összegyúrni a hozzávalókat, száz recept közül a húsz deka vajasat választom. A hűtőbe beteszem a sodrófát, lám milyen leleményes vagyok. Pihen a tészta is a hidegben kellő ideig.

Óvatos szaggatás, még gyengédebb tepsibe helyezés, kezem a sütőhöz közeledve kicsit megremeg.

Aztán az alkotó pihen.

Potom 10 perc után csilingel az időjelző, hőfok oké volt, gyenge kis pirulás, ahogy illenie kell. Konyharuha – az idén csak négy égési nyomot tudok felmutatni – alázatos térdelés. Ajtó ki… pillantásommal felmérem a művet – dülöngélő, csámpás, ferde oválisok sorakoznak benne. Hogy a fenébe… A szinonima szótár kevés lenne az alakzatok felsorolásához.

Keserves sóhajra és a szétáradó vaníliára lép be a művész. Én meg fancsali ábrázattal szedem ki a selejtes karikákat, kettő sincs, ami hajadzik egymásra. Hogy lesz ebből lekváros ragasztás.

Gondolataim villámsebességgel idézik fel unokatestvéreim tudományát, pazar mézeskalács házikók, hihetetlen pontossággal felszeletelt süti csodák.

Éppen egy halaszthatatlanul időszerű anyasági tesztre készülök, hisz nincs kétségem immár, engem biztosan elcseréltek valamikor, valahol…

Mély, bajusz szélén billegő hangok térítenek vissza a sanyarú valóságba. A milliméterek mesterének tömör mondata, kinek alkotásai rendre a tökélyt karcolják, pedig nem sodrófával, hanem faragó szerszámmal pontosít.

Két szó: ÍZRE JÓ!

A tálra tekintve, akár a múlt időt is használhatta volna…

Az illúzió, hogy egyszer az életben tökéleteset alkotok elszállt.

A konyha lisztes, edények garmadája a mosogatóban landol. Most egy püspökkenyér lapul a sütőben.

Mindjárt meg is nézem, csak előbb leporolom lisztes kötényem, s leírom az utolsó mondatokat.

Remélem, hogy legalább ízre jó…