ŐSZ ÉS ARANY

Ősz és arany

Új

huncut szelek

ráznak törékeny ágakat

hol

forró

hol meg bágyatag a nap

eltévedt pillangó kertünkbe repül

vasvirág

csúcsán

méhecske hosszasan megül

de

lent

koppan

roppan

gyűlik az avar

sün vackolódik

északi szélroham százféle levelet kavar

arany

a

festék

néha
meg

acél

pengével

csap le a könnyűvérű szél

kicsit bolond

kicsit kótyagos

nem érti hogy miért aranyos

miért ragyogó most a táj

téblábol

korai ősz van vagy visszatérni készülne a nyár

csúcsok dőlnek

felfut a higany

boldogan fürdőzünk csalóka fényekben mindannyian

vállamra ha egy-egy levél lehull

csókod nyomát érzem

s

hogy

évtizedek múltak el nyomtalanul.

Készítette P. L.S.

Készítette P. L.S.

Ősz és ezüst...

Ősz és ezüst

Kanyargó füst

kopár ágakon cseppek hintáznak

vizes köveken

ablak peremen

járdán

tetőn

cseppek csorognak a csendben

langymeleg

októberben

fellegekben

párás egekben

őszi minták
firkák

könnycsepp kucorog szemedben

minden veszteség eszedbe jut

szürke

szomorú

színek

megbújó feketék

hajnali első feketédet
ma
inkább
 cukor nélkül innád

korom

ujjad hegyéről pereg
űznéd a belső gyötrő hideget

szikra gyúl

láng lobban

pattogó tűz

hiába hevít

keresed ölelésed elfutott könnyű perceit

minden mozdulatlan rendben
s
te

megfulladsz egy vesztett szerelemben

ősz

és

ezüst

torkodba tapadt kesernyés füst

homlokodra hulló megszürkült szálak

sóhajjal adózol

semmibe hulló

sárga szirmú kései virágnak.

ALMÁK

Nagyszalóki András festményéhez írtam az alábbi verset még 2015 tavaszán, - egy pályázat alkalmából -  aztán most szombaton - meglepetésemre - elhangzott az Érd Parkvárosi Közösségi házban a KÉK-ek őszi kiállításán...

 

 

ALMÁK

Mind szét gurultak

édesek

sárgák

pirosak

fényesek

kötényem

zsákom

elszakadt

nem találom a foltokat

mind elgurult hát
szerteszét

nyelvemen érzem

bő levét

mellemre csordul
megtapad

kezemhez

mézesen
ragad

arcomon ott maradt a csepp

kézfejeddel törölheted

együtt jártunk

múlt

kerteket

szakítva titkos perceket

élet

vagy

álom

egyre megy

almába haraptam

veled

megkóstoltuk az életet.

 

 

Tarnócziné Barabás Irén felolvasásában....

56

Egyetlen évszám maradt mint tűzjeles pecsét

őrizve a múlt tiszta üzenetét

​arcotok messze t​űnik

évtizedek lenyomata a ma

ki emlékszik igazán az őszi napokra

ki lett ott a bűnös s ki az ártatlan

fekete betűkkel írt parancs

vallató szoba

jeges magányban

nem volt irgalom

nem volt kegyelem

álnok eszme dühödt hóhérai

vért ontottak félelem részegen 

halál

halál

szólt az ítélet

kötél és golyó mindent elvégzett

temetői csendben álló kőkeresztek

igazságot talán sohasem tesznek

évek

életek

odavesztek

harc és nyomor

apám fiatal arca fáradt lett

komor

földönfutók lettünk

oda

szülőföld

rokon és barát

hiányuk megtörte anyám édes mosolyát

korai gyász

könny

hatalom tébolya

uralkodott a terror

egyetlen menedékünk

maradt

az

ima

bejártuk hazánk minden szegletét

tarkónkon éreztük megtorlók őrült leheletét

jártunk idegenben

kanyargós sáros utakon

fűtetlen lakásban

sötét ablakon

felfénylett veszteségeinkben a megtartó égi irgalom.

Ősz a Dunánál...

Őszi fények titkos láza bujtogat

tüzet varázsol

megsebez

kacag

finom selymével

vállamat

bevonja

a

nap

karomra

ökörnyál tapad

nézem

nézem

a

víz fölé kihúzott hosszú ezüst fonalat

 

csúszós kövek között

mély árnyék lapul

mit rejt a sötétség

mi lehet ott alul

veszett kincsek

ócska csavarok

rozsdás zárak

csontok

száz éve elhagyott málló kacatok

sár

iszap

kavics

takarja

itt

évszázadok lenyomatait

magasban

fenn

sirályraj villan és sivít

s

lent

a

Duna

hatalmas meztelen tálca

feltárja

aszott medrének féltett titkait.

 

 

Őszülő....

Nézem a fákat, s a folyót, túlparti füstöt, napsugarat, aranyat csorgatót - és hálás vagyok... az őszülő világ szélesre tárja nekem az ablakot.

Emlékező...

Veszteségeink szaporodnak, győzelmünk a mindennapokban való megelégülés.
Drága Barátaim! 
Emléketeket, együtt töltött óráink örömét, bolondságaitokat, bolondozásaink ízét megőrzöm.
Ti már sokkal többet tudtok...
R. Zs
I. F.
 
Babits Mihály:LAODAMEIA


Milyen bort adtak, a föld fiának
a kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved mig a sírba száll?
hogy él ahol élni bánat
és küszködik és szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és mind ki őt szereté
s csak akkor látja, ha veszve,
hogy boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszínű leve.
És mint akit ért kígyómarás,
számára fű nem terem:
a férfi bora bolond akarás,
a nő bora bús szerelem.

ŐSZ

Ősz

Itt van megint

komor színekkel int

beköszön

süvítő hangjában némi tettetett közöny

tetőn esőcsepp kopog

esik

csorog

 zörögnek

csapódnak

nyári hévre vágyó ajtók

ablakok

bezárkózott a világ

a

fény kívül rekedt

nézlek

fakuló szívképek

egyszerű a képlet ahol túl sok a szürkeség

használom emlékeim szépítő parázsos színkészletét

hajadba borzolok

szerelmet kócolok

habcsók édes szavak

zümmögnek tudatom pereme alatt

játék

remek

felhőkön túl

nap kever friss éles fényeket

új

reggel

nekem

neked

esik

csöpög
pereg

nyári portól koszosak az ablaküvegek

mégis látom

ahogy

billegő kis mosolyok

csiklandozzák cudar kedvedet

tüskés burok reped

s

érkeznek

barnás

bolondos

zizzenő

őszi üzenetek.

Kései nyár a kertben...

Bokrok alján

tűz

láng

virág

remeg

nyári hév perzselt nyoma foltozza a gyepet

kék csíkokkal feszül felettünk az ég

messze szálló gépek nyomát figyelem

tágul az űr

túl

hegyeken

tengereken

gondolatom velük repül

itt

utolsó tán a rózsa

utolsó

múló szenvedély

bort kortyolunk koccan a pohár

mit nem adnánk semmibe hulló

bolondos csókokért

nevetsz

szemed sarkában ráncok

pókháló akad ezüst hajadba

őszi szál

ősz

szitál

rőt levelekkel szívünket rohamozza

ezerszer súgja

nézz fel a réz színű lombra

vége már

előttünk fénylik  telt gyümölcsös tál

szőlő nedve buggyan

édes levétől részegül a száj

nézd

kertünkön túl hideg szélsöprűk

szédült táncot járnak

vén ködöket vonszolnak

könnycseppel terhes felhőket cibálnak

ma

még

vállunk simítja lágy leheletével a kései nyár

ne gondolj most az elmúlásra

vágybomba robban

éget

kezed ha érint

szikrák cikáznak át szétszórt csavargó szívemen

 csábító mosolyú távoli fények

hűvösben kutakodnak

ne hagyd hogy elillanjon velük a szerelem.

A hangod megmarad

Már nincs kinek

mégis

megírom

neked

tegnap aranyló délutánban

a

kertben jártam

talán éppen ott

hol

a

táj szépsége téged megfogott

valami félelem átfutott rajtam

nem vagy már

nem állsz meg földi réteken halkan

aztán

ahogy

jött

illant is a gondolat

pazar öröm áradt szét a napban

néztem a vizet

szélben hajlongó sárga virágokat

és

este

égi titkokat keresve

megtalált a bánat

elmentél a csillagok már felőled sziporkáznak

fáj ez a nagy űr

könnyek közt alig látom a betűt

hiába olvasom

"amit írsz gyönyörű"

hiába

zsémbelés

dicséret

az

ég

eltakar

elfed

elvesz téged

sokadszorra hát sikerült

neki

szép hangodat fogságba ejteni

nem érkeznek többé szívbe szorult mondatok

éjszaka van

a

palmürai romok dőlt oszlopai fölött szitáló csendben

pihensz talán

vagy

meglelted utadat végre

a

csillagmiriáddal ékesített végtelenségbe....

 

 

/I. F.!

Nem feledem azokat a hosszú éjszakákat, amikor - megszökve a monoton világból - órákon át versekkel töltöttük meg az étert... azok a szavak, mondatok, kincsek megmaradtak nekem./