Szárnyakkal.....

 Célba érés.... M. 2023 január 24.

Oh természet...

"Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz." 

 

Petőfi év van... 

 

Utcákon, tereken, templomban, s még talán az iskolában is emlékeznek, szétszedik és újra összerakják rövidke életének millió darabját.

Hol született, ki volt apja, anyja, merre járt, hol szállt meg, és hol lehet a teste eltemetve?!

Kérdőjelek és természetesen felkiáltójelek garmadája. A "legnagyobb" költő - imigyen róla, mániákussággá fajult titulus, mert nem élet az élet "legek" nélkül.

Megannyi vers, élmény. Tűpontos gondolat. Minden napot kezdhetnénk vele... és nem csak a 200 év miatt.

Mert aktuális - ünnepi sallangok nélkül is a természet iránti rajongása.

Eszembe jut a fenti idézet erődjárás után, közben aligha, mert más vonja el figyelmemet, nem az irodalom... - a természet lírai szépsége és drámai pusztulása.

Gyöngyszemként ragyogó gombák korhadt ágakon, vaskos avarszőnyegen áttörő lándzsácskák. Első bimbók, és néhány különösen gyorsan igyekvő fehér szirom éledést jelző csodája.

Lépek nagy sárban, pocsolyákat kerülve, cipőmön sárkolonc, bújok ágak között, némelyik belém akadt, ha száraz, reccsenve hull a földre. Hallgatom a cinkék bizakodó hangját... korai még a szerelem - szólnék nekik, de fittyet hánynának rám - hiszen ragyog a nap, barkák lengedeznek a szélben, récék úsznak a tóban, s a bodzán már ott kelleti magát az első kis levél.

Gyönyörű.

Ajándék idő a sok komor, borús nap után.

Kevés a vadnyom, talán másfelé járnak.

Alszik még a medvehagyma - a titkos lelőhelyen csend honol.

Ragadozó madár kering, kormorán szeli a vizet.

Hallgatózó fák... fafülgomba... és téli fülőke.

Idill.

Visszaérünk idő előtt a révházhoz. Majdnem félóra még - a csacsik ügyet sem vetnek ránk, fényes-ékes kakas hívogatja a tyúkokat, cirmos barátkozik a bringázó gyerekekkel.

Nem sietős, mint máskor, mikor loholva, utolsó percben lépünk a hajó felé.

Még csend van, autók sem sorakoznak, csupán a folyó hangja, illata tölti be a teret.

Idilli, ha nem nézek le a földre...

Megmentős félóra következik.

Eldobott üveget szedek, sörös dobozok, bagósok kerülnek a kikötő táblája mellé állított kukába - találkoznak a múlt héten belegyömöszölt nagy kartondobozzal. (két, útfélre hajított pelenka is szeretne oda kerülni... nincs nálam kesztyű, így várniuk kell a következő alkalomra, hacsak valaki...

Be sem fejezem a mondatot. Értelmetlen lenne.

Liánok fojtogató öleléséből kiszabadulni vágyó fák, törzsükön felkúszó borostyánok. Mohó zölden kapaszkodó folyondár, nem akar engedni. A komolyabbakhoz éles szerszám szükségeltetne... most csak a köröm van kéznél. Megteszi.

Fél óra - elröppen az idő. Néhány felszabaduló ág, kibogozott fa, kicsiny fáradtsággal egy időre megszabadul.

Útban haza még van tennivaló - a mécsest gyújtók ott feledett, tört kegyeleti tárgyaik kerülnek a kukába, társaságuk szatyornyi, gondosan becsomagolt üres vodkás üveg vár sorsára a köztéri szeméttárolóban.

A folyó hömpölyög, hazaballagunk koszosan.

A járás kicsit kényelmetlen, másik cipőt kellene beszereznem, a kedvenc tönkrement, és hiába keresgélek, még aranyárban sincs ruganyos talpú könnyű, strapabíró (ha lehet KÉK) gyalogló cipő. A manapság divatos, célra alkalmatlan, fehér és kemény talpú csodákban hogyan pocsolyázhatnék?!

Petőfi köszön rám ébredéskor, s káprázatos a napfelkelte ismét. Szememben mégis a tegnap képei kergetőznek - hallgatózó gombák, hód zabálta fatörzsek, tavaszról trillázó madarak.

Nem, nem akarok az emberi hanyagságra, ostobaságra gondolni. Legfeljebb az erdőben fellelt szép nagy fej káposztára, amit az út mellé kivittem a bokrok közül, hátha valaki erdőjáró rátalál ma.

Klíma pánik helyett, biznisz szagú akciók helyett - a józan észbe kapaszkodnék, hátha...

 

OLVAD

   

Olvad

a

tegnapi takaró

már

csak

itt-ott

nyomokban látszik

vizet hintáztató cseresznye ág

a

köveken tenyérnyi folt tanyázik

vakító és fehér

ingünk csücskére könny ragad

várjuk hogy gyermeki álmunk visszatér

s

lopva velünk marad.

 

Bután kalimpál a szív

játék ez a reggeli bánat

hegyekig futnék

szélfútta utak torlaszai közt

hol

hó alatt roppannak törékeny ágak.

 

Bolondos a tél

szorításából máris enged

kertmagányban hóvirágok

bóbiskoló selymén

megpihennek a cseppek

súlytól meghajló szirmok

morzsákat cipelnek

erecskék

patakok

szaladnak

kopott tócsák közt

cinkék magot keresnek

kilépek

libben a sál

sapka puha szegélyére

eltévedt hókristály dermed.

ADNI JÓ!

 Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy a sótartó a híd peremére?!

Az Induljunk a kályhától - gyűjtő "akció" idei első ajándékát a hömpölygő folyó partjánál adtam át a szerencsés nyertesnek. Valójában valamennyien szerencsés nyertesek vagyunk, mert ahogy a só, úgy a jó sem fogyhat ki életünkből. Tudjuk, hogy adni és segíteni jó! 

A beérkezett adományokból tüzelő, élelem, s ha szükséges gyógyszer lesz a Beregszászon élő kis család számára!

Még az eső is meggondolta magát, és elcsípve a túlpartra igyekvő kompot a friss illatú erdőben tettem sétát, nyakig sárosan értem haza. 

Töretlen hittel és reménységgel újra és újra elindulunk a kályhától, mert adni jó!

Sok fillér, apró forint IS sokat jelent:

Kósa Márta 11773360-20241261

közlemény: Lacika

Szepesi János fafaragó népi iparművész alkotása.

 

 

 

Induljunk el a kályhától...

SZÍNBÚJÓCSKA

 

(Képtelen vers...)

 

Fekete

fekete

fekete ez a hajnali mámor

mégis

szememben

szívemben

új nap reménye táncol

vad

tobzódó színek

ébredésem festik

magamhoz szorítanám

reggeltől estig

a

percet mely titkokról fecseg.

KÉK

óceánok tajtékos göröngye

boldogság opálos

ragyogó gyöngye

hullám

őrült és erős

ríkató gyönyör

sóvárgással megvert

örök emlékezés.

PIROS

éretten buggyanó málna

boldog és bánatos

elfutó idő

sebző rianása

hulló gyümölcsre taposó

balga lábnyom

édes mint az éden

érintésed vállamon érzem

de 

a 

mostot sehol sem találom.

NARANCS

végül mi más is lehetne

napraforgó szirmain túl szaladó

kegyvesztett 

árva este

lenyugvó sugarak végső zokogása

metsző sikoly

boldogság bomba 

célt tévesztett szilánkja

őszi szél

legszebb levél nyomat

pazarló szépségek romjain

bukdácsoló szín és szív bújócska

létvégi léptek és láncok

fodor

csipke

félrecsúszó pántok

széttépett pillanat

létzáró őrült semmibe zuhanások.

 

És egy dal... talán nem a véletlen műve.

Éppen

 

Éppen

rés nyílik az égen

felhők közt felszikrázik a fény

aprócska lámpa

ég peremén járva

épp hogy bele nem akad

ágaskodó fákba.

Szeretem ezt a percet

új

ecset

új képeket festhet

feszes

de

még sincs benne bánat

rezdületlen

kezdete a ma világának

simul a csend

morcosra áztatott sáros a part

némán érkeznek túlparti fények

rózsapír int búcsút kormos feketéknek

füst kanyarog

sima fahasábot nyelt el éhesen a kályha

ajtómban mezítláb állva várom

hogy

pirkadat szórjon csillámokat

az

álmokat cipelő hömpölygő Dunára.

 

 

 

 

 

 

 

ÁLOMKÖTELÉK

 

 

 

Valami kellene még 

nem csak a felderengő arc

egy 

éjszakai kép

sötét felriadások

ágyamból kergetnek

űznek

hogy fussak s útólérjelek

magányomtól megmeneküljek

áldozata vagyok a tűznek

nem tudom miért

de harácsolom a perceket

régi utakra lopva tévedek

és

biztatom magam

ne hidd hogy minden veszve van.

Kettő és három között

a

mutató ma is szívembe ütközött

s

nem ketyeg tovább az óra

félálomban megegyezek veled

előkerülnek szorosra font

mindent kibíró álomkötelek

és

megmásul a nappal

világos érthető érvek helyett

éjszakámban gúzsba fonnak a régi kötelek

nincs kés és nincs éles valóság szike

mit a fény kibogoz 

azt 

az álom összekötözi sebtiben

s

hiába minden

soha sincs irgalom

hullámverés kínjaiban

holdkóros botladozó beléd kapaszkodom.

WASS ALBERT - 115 éve született.

 

A kő marad...

1908. január 8-án született Válaszúton. Az író, költő hamvai a marosvécsi várparkban leltek nyugodalmat.

"Ne hidd, hogy csúnya a világ, s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időként visszatér. (...) S olyankor elcsúfítja a világot maga körül."

 Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend.
S nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak:
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőműves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is  a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948

 

 Dalol a honvágy

Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.

Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.

Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.

Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!

Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.

Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...

Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!

Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.

Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!

Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:

Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!

 

Saját fotók...

 Ma, amikor oly gyakori szokás a külvilágot okolni minden bajunkért - a fenti idézetet teszem el magamnak emlékbe.

Könyveit olvastam, jártam szülőhelyén és többször megfordultam Désen. Erdélyt egyetlen toll, egyetlen ecset sem ábrázolja szebben.

 

 

Vízkereszt...

 

Elvisz a szív...

CSONGRÁDI UTCA - Z. Réti Márta alkotása

Házak és falak

ablakok

málló vakolat

az

út 

jobbra - balra

 kanyarog

elmém nem tágít

elég

egy

szépen faragott ablakráma

a

múlt csalogat

gondolatom a régi utcát vágyja.

 

Az az ablak fáj nekem

sikoltanék

hogy

újra úgy legyen

öreg deszka kerítés

két lépcső fel

a

gang bejáratára

hűs lugas

fanyar nedű

teát igyunk a findzsából

nem baj ha kicsit keserű

kockacukor íze meglapul a számban

gyerek lehetek egy régi-régi nyárban.

 

Detektoros rádió szól

recseg és ropog

 

vaslábas a tűzön

stelázsin

kék színű kopottas kajsztonok

fényfoltok

függöny

fakuló világ

dunyha alatt

emlék nehezékkel töltött

kísértő éjszakák.

Magam előtt azt a táblát látom

Nyíregyháza Kéz utca 43.