Pirkadat - február 19.

 

KAMERAHIBA

 

Nézem az elém táruló gyönyörűséget. Feszül az ég és új napot szül.

Tudom, tudom a tegnap is szép volt, egy szürke csütörtökön reggel még ragyogott az égbolt, csak később derült ki, hogy borult lesz a nap.

Kikászálódok csodát látni és kattintani egyet. Belső kis hang dorgál... minek?! Hideg van bent és kint is hideg.

Bent kb 15 fok, kint bár nincsenek mínuszok, de kb nulla körül játszadozhat a hőmérő.

Mezítláb, sarkig tárva az üvegajtó, fagyos leheletek találkozásában állva hallom... távolodó vízimadarak hangját.

Kattintok - az ég és a föld vörösben villan.

Szép!

Nagyon.

Visszabújok a jó meleg ágyikóba. Nézném a felvételt, de kép helyett egy szó világít KAMERAHIBA.

Affenébe, azért sem hagyom magam. A pillanat mámora oda, mintha kicsit mozdultak volna a fényviszonyok. Ágyból ki, ajtó ki, még egyet tudok kattintani, mielőtt a lenge szél és egyéb természeti erők a bíbor-bársony létfirhangot szét nem ráncigálják.

Megörökítve hát a sokat ígérő látvány. Szívem táján hála dorombol..

A játékos tegnapért, a munkás máért és a feladatos, mozgalmas és örömös holnapért.

Kamerahiba. Az én szívkamerám hibája, hogy feledve csapot és papot... - az utóbbit, utóbbiakat különösen - kitartóan keresem, vágyom, s ha megtalálom magamba foltozom a szépet?! A vénség jele talán, hogy édes kis párnás kezek, barna és szöszke buksik, formálódó új szavak és mondatok, dudorászás, könyv lapozás, torony építés és összedöntés, az utazó szeretteinkre gondolással és a találkozás mielőbbi örömével összevegyített mézével tapasztom be érzékszerveimet?!

Minden mocskok hömpölygésének közepette, lelki és testi nyomorok látványától szomorodva, öndicsőítő szózatokat olvasva., tömjénes gerjedelmek közepette, keresztek harsány összecsapásában IS?!

Egyetlen szó: NEM!

Nem dugom fejemet homokba, csak menedéket kérek a teremtőtől, és megadja.

MEGADJA!

Tegnap midőn az én drága legkisebbemtől vágtáztam a távolsági buszhoz - melyet többnyire utolsó utáni percben szoktam elcsípni, kikanyarodás közben - még bennem volt az együtt töltött délután. A csak rá jellemző illat, mosolya, érintése, s a varázslás, hogyan lett nyafogós Lottiból altatás alatt szelíd tündérke, hogyan szuszogott ölemben, hogyan figyelt fel: Tündérkaszinó! - a nagyi is énekelte! Mókás medve... Brumm-brumm Búnó, Búró, de sokadjára végül és végre Brúnó!!! Minden kis arany morzsája az együtt töltött óráknak szépen összeolvadt, mint a felcsippentett és számba rakosgatok falatok - MAMÁÉ - mondja Ő és kicsipegeti a mesekönyv tálkájából a mézespuszedliket, úgy hogy Bogyó és Babóca talán éhen is marad, meg a szomorú mackó és a magányos kukac... meg Benő is, aki Pihét fellökte... Meg Ádám, aki át tudta ugrani a széles a Duna magas partját! Így-így gyömöszölődik bennem a nagymamaság minden kincse, rohanok fel a koszos aluljáróból, s a mozgólépcsőn hangokat hallok.

Egy kisfiú játszik a kihelyezett zongorán, s a hangok össze és vissza verődnek a magas falak között, megtorpanok és visszanézek, látom hátát, kezét, a szemét is szeretném, de el kell csípnem a buszt... egy nő áll a hatalmas csomagok között a gyermek mögött. Honnan hová igyekeznek - örök rejtély marad.

A hangok keringenek és megölelnek, s életben tartják bennem a reményt, mert minden, de minden összesimul egyetlen rövid sóhajjá:

Jó ez így!

Magvetésileg különösen, ebben a hol fagyos, hol napos, szeles, bolondsággal viselős februárban.

És ráadás hír is érkezik... leszállt a repülőgép és jól utaztak... és, és, és édes arc ringat el, mély békével zuhanok az éjszakába...

Hála mindenért hála!

Álmodtam rólad... /színek - rózsaszín/

 

A

föld alatt

s

a

föld felett

szikrák pattantak

támadtak viharos nagy szelek

hang hullott 

mint könny

 s 

mint halkan szitáló eső

mély zuhanás

emléket kereső.

 

Álmodtam

érintést

ölelést

vágyat

 hegycsúcsok magasát

erdőt smaragdos zöldet

titkos kapukat

melyen az árvaság bezörget.

 

Álmodtam

mezőt

virágot

világot

tarka tág réteket

valószínűtlen rózsaszín szirmokat szakítottál

szerelmet tép szét az emlékezet.

 

Álmodtam

óceánt

vízesést

hullámverésben 

habzó tengerhez repített

a 

sóvár képzelet.

 

Álmodtam

sötétet

fagyot és halált

gyengéd szót

simító kezet

bánatburokba burkolódzó magányt.

 

Álmodtam.

 

De ébren is jól tudom

számtalanszor fordulsz meg te is egyedül

elképzelt 

felhőtlen

rózsapír álomutakon.

Álmodtam rólad... 

 St. Martin est után.

TISZTA DILI - 2019. 02. 09. álmatlansági vers és válasz.

Tiszta dili

Éjjeli bogár álmomat elkergeti

Csend zúg

Nehéz a paplan

Egy nótát dúdolok magamban

Tiszta dili

Éjszakám felbillenti

Hatalmas fényben hajó jön éppen

Úszik partot pásztázó reflektorfényben

Tiszta dili

Háromkor felébredni

Zsömlénk kint már mocorog

Feketék az ablakok

Kormos ég kinyútott karja

Csillagtalan éj hatalma

Tiszta dili

Tegnapok emlékei

Holnapok örömei

Fáradtan köti őket össze a ma

Nincs aki kioldozza

Tiszta dili

Semmibe hallgatózni

Alszik az összes madár

Elbújt a kicsi bogár

Bagoly a távoli fán

Nem huhog ő sem tovább

 

Éber vagyok

Pereg az óra a perc

Ágyacskám visszaölelj

Elrejt a takaró s paplan

Kutya ugat távol

Szakadatlan

Érkeznek messzi hajók

Álomba kúszók

Végtelen vizeken

Ringatózó árva csónakok

Csendbe sikló szavak

Sötétbe hulló

Magányos mondatok

Álmos

álmos

álmos

vagyok...

 

ÉS!

Alant olvasható a versválasz...

Kovács F. István

 

 

Inszomnia

Elkerül az álom, bár távol a hajnal,

Csak nézed az éjjelt az ablakon át.

És emlékek tépdesnek odvas fogakkal,

Sokadszor elűzve lelked nyugalmát.

 

Az utcai lámpa meghitten visszanéz,

Árnyakat ébreszt a szürke homályban,

Karcsú kis gallyak inganak akár a kéz,

Mely utolszor intett a kiskapuban.

 

Oly hosszú az éjszaka, s kurta a nappal,

Ha eljön a reggel, mint rég várt madár,

A múltadat nem hozod sosem magaddal,

Hisz tudod, az álmatlan éjjel megvár.

(Bocsi )

Színek - Bársonykék

Hosszú az éj

talán alszol még

füledig húzott takaró

őrzi meg tested melegét

álmodsz

átfested az egész világot

ölelsz és szeretsz

karod

vállad

hátad

pihen

elkóborolsz messze

szíved ügyeiben

tiszta vagy és ártatlan

nem nyom teher és gond szakadatlan

agyadban kikapcsolt a vészjelző

nyugszik kicsit a harsogó kolomp

boldog vagy könnyelmű és bolond

 

szabadon kószálnak szerteszét a vágyak

kérdésedre megtalálsz mindenféle 

létszépítő választ

mesévé szelídül a világ

tiéd lehet a kincs

mit a nappal józansága kényszerűn ereszt el

nem bajlódsz sötét árnyakkal

szürke fellegekkel. 

 

Húznád vonnád az időt de csapdája zárva.

Lopva már érkezik is a reggel

fény feszíti szét a lét bársonykék 

csodákkal ékes éji keretét

minden

újra

feketére s fehérre változik

párnád alá kuckóznak az álmok 

hosszúra nyúlik a perc míg összegyűröd

és

lassan

szélbe engeded

röpke boldogságod.

(Neked és magamnak.)

Színek - grafit

 

 

 

Ismét

a

kezdet ideje van itt

mindenséget borító szürkeség

GRAFIT

nem fekete de nem is fehér

készülődik a nap valahol messze

ég peremén hosszan nyújtózkodik.

Hatalmas sötét

zománcos tálban

fény játékot

porcelán vibrálást láttam

hajó fel

hajó el

két test mely nagy hullámot kever

terhük súlya alatt

nyílik a folyó

majd minden összekap

vízcseppek

fodrok

hullámverés

hajnali parádé

tanulsága nem is kevés

megmutatják

mi is a létezés

 

 játék 

viszály

összebékülés

múlik a zaj

tükrös csendesen

 a

Duna összezárul

szelíd sóhajjal

súg valamit az elmúlásról.

S

míg 

hullámok simulását hosszan figyelem

tágul a világ és színesedik

felhők között

két égi vándor

hatalmas

X

jelet 

kanyarít.

 

SZOMJÚSÁG

 

(Nem mai, de az enyém... meglepetésemre egy érdi antológiában bukkant fel.)

Térdhajtó kalászok

bánat bóbitás pusztuló lila mezők

meg-megcsukló hangon sírók

zörgő fűszálak közt lépkedő éhezők

napraforgótányér szomorú és sápadt

kitartó

hosszú

enyhet hozó eső kellene

a

lázsebekben égő rozsdás

vén világnak.

Édes könnyű szirmok

hajladozó ágak

szélfuvallatban

megrázkódó bokrok

hajnali hűvösségre sóvárogva vágynak

ahogy

én

ahogy

te

kulcsszavakat és elvétett utakat

újra megkeresve

szaggatott sóhaj száll

erdőkön - réteken

csendesült szívünkben alázat megterem

némul a sikoltás

hallgatnak a vágyak

tűzcseppekből elég

omló-bomló

ingünket kibontó

friss zuhogású fényben

szerelem mosdasson

álmodott hajnalon

esővel érkező illat közeleg

kitárt ablakomon

langyos cseppek görgetnek szürke porszemeket.

Februári találkozás

 

Találkozás

Találkoztam a tavasszal

no nem a bájossal hanem a ravasszal

kacsintott

nevetett

karolt

túlparti sétára hívott

vetkőztetett míg fülembe friss nótákat dúdolt

olvadoztam

levetni készültem sálat sapkát és kabátot

de

pimaszul hirtelen hangnemet váltott

madárzengésből semmi sem lett

szél kerekedett

erdő mélyén fák közt őrülten rohangászott

én balga gomboltam is vissza gyorsan a kabátot.

Hová lett a szerelmes sóhaj az édes mámor

nyakig érő sárból az ember lánya nehezen lábol.

Hóvirágok avar alatt pihentek csendesen

térdre hullva

kutakodtam s kérdeztem

tavaszöröm 

illatbársony 

sziromremegés 

nélkül

mit ér a lét nekem?!

De jött a hír

forró és lázas

előjáték volt csupán a ma

légy türelmes s szebb holnapra találhatsz

ne lapozz a naptárban előre nyakra főre

február van

várd a márciust 

és

reméld

hogy

mindent mit kívánsz megkaphatsz majd tőle.

(Utóirat: Kivéve, ha a magasles éppen a fejedre dől le...)

Türelmetlenség...

Várlak nagyon

lábnyomomat nálad 

sötét utak közt újra ott hagyom

 

siess ne késs

lenyom a kín

emészt a kétkedés

lesz még tavasz - kérdezem százszor

kifutnék érted

messze a világból!

 

Parányi szár

rajta igazi gyöngy remeg

szélviharban

keresem jeleid édes kikelet. 

Fák közt vihar tombol s harag

faág recseg

gally repül

sodródó halott falevelek

Duna zúg

hullámok kavarognak vadul

csillan a víz

ringat hitető sugarat

halak szunnyadnak víz mélyén

fészkükben hallgatnak 

törékeny testű parányi madarak.

 

Sár

tócsa

északi rejteken jeges pocsolya

bennem szorongó félelem

megérkezel e végre

vagy 

üresen távozik a ma?!

 

Dörren valami  - talán golyó

mezítelen az erdő

elolvadt rég a vékonyka takaró

űz a vágy hogy rád találjak

avarba térdelve kutatlak

itt vagy valahol

tartogatod éledésed titkait magadnak.

 

Türelmetlenség zúg

várakozás moccan

hajamba kap a szél

kabát hull

pirosló sálam lobban.

 

Kereslek

te

drága jel

te

szemérmes

csodáról

tavaszról suttogó

ne késs

az

idő elrohan fölöttünk

akár

a

partot romboló

hömpölygő folyó.

Az utolsó korty...

 

 

 

Utolsó korty kávém

a

bögrében maradt

falatnyi keksz

lapul a tányéron

sötétségben kezdődik a nap

hajó tör utat az éjszakába

csendbe hasító dohogás

elhúzódó lárma

villanyfény vág át néma kerteken

valaki útra indul

arcát nem ismerem.

Hat felé jár

újra 

sötét

a

semmit nézem

várva a mindenség első

pironkodóan álmos fényjelét.

Korommal kenve mind az oszlop

léttartó létrán reccsen a fok

test sajog

szunnyadnak a vágyak

szívmélységben elmúlás motoz

lenyomata a tegnap dallamának.

 

Zsákmányolt a perc

ellopott az óra

álomtörlő indul

reggelre virradóra

hideg korty vár rám 

s

 szétszóródott morzsa.