Tegnap
éji sötétbe szaladtam ki, s néztem, hogyan keveredik a feketébe vérszínű csöpp,
ma kopogó, enyhülést hozó esőcseppekre ébredek. Két reggel ugyanazzal a
teherrel, gondolattal, amitől nem szabadít meg sem a lassan szitáló eső, sem a
szemem sarkában elmorzsolt könny.
Valami
félelmetes szakadékba hullik az értelem, s valami feneketlen kútból buzog fel a
fájdalom.
Megállok,
mert nem tehetek mást, mert nem lehet szó nélkül elmenni a bánat, s az azt
túlharsogó ricsaj, hangzavar mellett sem.
Elment
egy ember, pótolhatatlan veszteség, mint minden ember elvesztése, aki hiányozni
fog holnapjainkból.
Magasra
emelték, fel az ég felé. Kísértették dicsfénnyel, mázolták szép szavakkal,
hozsanna szólt. Ostoba jelzők - a legügyesebb, a legmerészebb, a
legtettrekészebb!
A
hatalmasságba emelt test és lélek nem bírta el a súlyt, a nehezéket, hogy ő a
tökéletes, a minta.
Lezuhant!
Húzta,
vonta ezernyi hibája, kínja... Mert ember volt, gyarló, tökéletlen, mégis
mindennap megfeszítették ugyanazon a kereszten.
Fülébe
duruzsolták - Megváltó vagy! Te teszed a legtöbbet és a legjobbat!
Bátor
vagy!
Tántoríthatatlan!
Ki
figyelt rá, ha botlott? Ki oltalmazta bűnöktől, hibáktól? Ki figyelmeztette, ha
borotvaélen táncolt?!
A
magasból zuhanni félelmetes, belepusztul a lélek és a test.
Fent
szűnik a fényesség, lent tátongó üresség.
Beleveszett,
belefulladt a vágyba, a szebben, jobban akarás csapdájába.
Mi emésztette, mi rágta, kór, szenvedély, életharc tusája?
Ostoba a kérdés és nincs is válasz rája.
És
most, hogy életének vége, most sem hagyják békében megpihenni végre.
Szómágusok,
hívők és hitetők oltárt fabrikálnak, s piedesztált emelnek a lét elveszett
fiának. Miféle
könnyek ezek, milyen jajdulások?! Hol marad a gyász egyszerű, tiszta érdekmentes
halkuló sóhaja?!
Tapodják
az utat, a port, amerre járt, és nem állítják le a messiásgyártást!
A
ma jajongói hány szegény embert emeltek fel a nyomorból, hány gyermek fejét
simogatták, hány szelet kenyeret, húst, pohár vizet, hány könyvet, célt, tudást
adtak önzetlenül másnak?
Mi
lesz velünk? - sikoltják, s bíbor műkörmös ujjak pötyögtetik a hírt, arany
karkötős kezek, öklök rándulnak össze.
Hogy
húzzunk hasznot, hogy lehessen valami új szenzáció?!
Dúsan
terített asztalokról a földre, koldussorban tengődőknek hány morzsa pereg?! Kit látnak, a szentté kreált gyarló embert,
vagy mindazokat, akik jó szóért esdenek?!
Találgatások.
Összeesküvés elméletek.
Közben
elvész a lényeg, utat nyitni a segítségnek, adni kenyeret, vizet, tudást,
emberséget. Tenni jót, nem kreálva új és újabb megváltót, földi kínokkal
terhelt bálványt, messiást!
Aki
a cigány úton akár csak egy lépést is tett vele, vagy éppen nélküle, tudhatja,
hogy segíteni, változtatni csak emberséggel, tisztességgel lehet! Mert e nélkül minden
próbálkozás, idő és erő elvesztegetett.
Az aratnivaló sok a munkás kevés!
Bogdán László példáját megbecsülni
nem szóvirágokkal kell, hanem tettekkel, ha szaporodnak a munkás kezek,
mindenfelé, ahol a nyomor sebe elfekélyesedett.
Elfáradt egy szív, fájdalma, kétségei, s a terhek egy tevékeny, jót
tenni akaró embert legyőztek, letepertek.
Maradt még munka, feladat,
élhetővé segíteni emberi sorsokat!
Máté evangéliuma 9 -37 Ekkor így szólt tanítványaihoz: "Az aratnivaló sok, de a munkás
kevés:
38 kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.
Rest in peace.
