A hangod megmarad

Már nincs kinek

mégis

megírom

neked

tegnap aranyló délutánban

a

kertben jártam

talán éppen ott

hol

a

táj szépsége téged megfogott

valami félelem átfutott rajtam

nem vagy már

nem állsz meg földi réteken halkan

aztán

ahogy

jött

illant is a gondolat

pazar öröm áradt szét a napban

néztem a vizet

szélben hajlongó sárga virágokat

és

este

égi titkokat keresve

megtalált a bánat

elmentél a csillagok már felőled sziporkáznak

fáj ez a nagy űr

könnyek közt alig látom a betűt

hiába olvasom

"amit írsz gyönyörű"

hiába

zsémbelés

dicséret

az

ég

eltakar

elfed

elvesz téged

sokadszorra hát sikerült

neki

szép hangodat fogságba ejteni

nem érkeznek többé szívbe szorult mondatok

éjszaka van

a

palmürai romok dőlt oszlopai fölött szitáló csendben

pihensz talán

vagy

meglelted utadat végre

a

csillagmiriáddal ékesített végtelenségbe....

 

 

/I. F.!

Nem feledem azokat a hosszú éjszakákat, amikor - megszökve a monoton világból - órákon át versekkel töltöttük meg az étert... azok a szavak, mondatok, kincsek megmaradtak nekem./