Az óperencián innen... 4. ZÁGRÁB

Egyszer csak ott álltam a főtéren. Sosem gondoltam, nem vágytam, s nem kerestem az utat arrafelé... és mégis eljött az ideje. Bármerre néztem, bárhová léptem ott volt a közös múlt, a közös történelem. Néhány órára kinyíltak kapuk, kitárultak ablakok, hallgattam a harangokat, a fel-felhangzó zenét. Egy megviselt arcú férfi énekelt a Szent György szobor melletti lépcsősoron, idegen hangok, szavak töltötték be a teret, de a dallam a szívemig ért... Tarka virágok közt álló katedrálisra tekintve néztem Szent István és Szent László szobrát ég felé magasodó tornyok között. Lengyel zarándokok miséje volt odabent. Köszöntsétek egymást a béke jelével - mondták. Kezet fogtak. Én meg porszem utazó gyertyát gyújtottam, imát mondtam szeretteimért. Egy város, mely harcok, háborúk, földrengések után is él, lüktet és mosolyra fakaszt.
Zágráb.
Öreg kapuk, régi házak, málló vakolat - néhány óra, néhány évszázad szállt el szinte egy pillanat alatt...