Vili bá'! - és még mindig a küldemények.

 Ki más állt az ajtóban, mint Varjú Vilmos, azaz Vili bá'. Vili bá rendszerint pontosabb volt az óránál, szinte másodpercre ki lehetett  számítani, hogy kilenc órakor három koppintással jelzi érkezését. Most azonban a mutató már jóval túlhaladta a tízet, így aztán a krampuszok egyik kedvenc mondásukat skandálva fordultak az ajtó felé: Aki késik fizet!!! Azonban, amint Vili bára pillantották rögvest feltűnt, hogy valami nincs rendben. Vili bá tollazata finoman fogalmazva is csapzott volt, zöld, hollóval díszített sapkája, amit büszkén viselt szolgálat közben, most nem volt sehol. Csőre maszatos, szeme riadt. 

Mikulás behívta a minden porcikájában remegő Varjú Vilmost, s a kályha mellé húzta a karosszéket, hogy Vili bá rárepülhessen. Mi történt? - kérdezték egyfolytában a krampuszok, de Mikulás leintette őket. Hagyjátok, hadd pihegje ki magát. Néhány percnyi csend állt be, közben egy tálkában vizet tettek a postás elé, kortyolt belőle és megszólalt.

Végem! Kudarcot vallottam, kettétört a karrierem! (Sajna a karrier kifejezés nem állja ki Lenci unokámnál a szövegértési próbát...) Hogy nézhetek így a szemetekbe? Mije tört ketté?- kérdezte Frici, de senki sem válaszolt neki. Mi történt, mondd el sorjában! - szólt a Mikulás, s Varjú Vilmos szárnyára tette a kezét. Jaj! - szisszent fel Vili bá - Ez nagyon fáj! 

Most vették csak észre, hogy balszárnya ernyedten lóg. Mikulás abbahagyta a kérdezgetést és felvette az erősebb szemüvegét. Slampusz térült-fordult s már hozta is a gyógyszeres ládikát, melyben mindenféle gyógykencék, porok és folyadékok voltak. 

Hát így állunk! Te megsérültél Vili bá! Ki bántott? Enyves Dzsó talán, vagy huncut barátai?

Nem, nem - rázta meg fejét a varjú, s ha lehetséges még lejjebb eresztette, amúgy fényes, hegyes csőrét. Nem ők voltak, hiszen tudják, hogy bármi áron megvédem a küldeményeket. Én vagyok a hibás... egyedül én. Nagyot sóhajtva belekezdett a történetbe...

Az történt, hogy munkába repülés előtt bekapcsoltam az erdei rádiót, hogy meghallgassam az időjárás jelentést. A rádió csak azt hajtogatta - Riadó, riadó! Ónos eső várható! Utálom az ónos esőt! Minden csúszik, az eső ráfagy a fák ágaira, az utakra, mindenhová... Repülni alig lehet, lépkedni sem, csak tipegni míg le nem fagynak a lábaim. Szóval a bemondó csak mondta és mondta, hogy Riadó! Én meg azt gondoltam, hogy a csomagok, levelek kézbesítése mégsem várathat magára, így félretettem a szolgálati postás sapkát, hogy ne ázzon el. Inkább felvettem egy védőszemüveget, s fejemre húztam a kedvenc otthoni sapkámat, a pomponosat, és útnak indultam. Csakhogy repülés közben a szemüveg lecsúszott a csőrömre, ráadásul olyan párás volt, hogy nem láttam az orromnál, azaz a csőrömnél tovább, s hogy megigazítsam leszálltam egy fára. A sapkám beakadt, s az ág, amin álltam száraz volt s letört, ott fityegtem a semmiben, kötős, pomponos sapka a fejemen, postás hátizsák a vállamon, és hiába kiáltoztam, kár, káár, kááár! Senki sem járt a környéken, s így senki sem siethetett segítségemre. Így hát ledobtam a hátizsákot, hogy kibogozzam a sapkámat, s közben megcsúsztam a jeges ágon. Most meg itt vagyok, sapkám az erdőben fityeg egy fán valahol, zsákom, s benne a levelek szétáznak, a szárnyam meg iszonyúan sajog. Kész vagyok! Ott a zsák, benne a levelek, ha átáznak, nem marad rajta betű, csak pacák... Hogy tudod majd elolvasni, hogy mit írtak a gyerekek?!

Szánalmas látvány volt Vili bá lelógó csőrrel és lógó szárnyával. Mikulás rögvest kezelésbe vette, a ládikából kiválasztott egy sárga kupakos tégelyt, s óvatosan körömvirág kenőcsöt kent a sebre, majd bekötötte azt. A krampuszok sem maradtak tétlenek, összedugták buksijukat, hogy kifundálják, mit is tehetnek...hiszen nem hagyhatják, hogy a leveleknek baja essék. Ismerve varjú postás repülési útvonalát sejtették, hogy merre keresgéljenek. Tervük megszületett. Már csak egy kérdés volt, Mikulás mit szól a tervhez...

Ps: Folytatás lesz,  méghozzá pozitív, rendelés leadva. Köszönöm a figyelmet!