Megérkezem, a szél jeges rohammá erősödik, nesze neked kiskabát, tavaszi bizakodás áldott napocskában,... átfázva lépek be az ajtón. Beszélgetünk. Öröm és aggodalom, derű és elképedés. Mindenfélék történtek, amióta nem találkoztunk. Két ügyes, kedves fiúval költöm el az ebédet. Nincs iskola! Sztrájkolnak! - hangjuk se nem együttérző, se nem bánatos. Nem megyünk bele a honi oktatás mélyebb rejtelmeibe. Minek is? Bár az anyuka nem nagyon érti, s ez nem is meglepő, hogy miért a tengés-lengés hetek óta az iskolai órákon. Bevallom én sem, pláne, hogy az enyémek bőven megrakódnak naponta leckével, feladattal. (Olykor alaposan túltolva a fejadagot.) Mondjuk azért IS van az iskola, hogy a nebulókra ragadjon valami, s ez a valami jó esetben nem a pedagógus ideológiai álláspontja, nézete, hanem a tananyag. Élmény, mondandó bőven akad, kirándulni voltak a hosszú hétvégén, fotók kerülnek elő, pont jó alkalom a természettudatos gondolkodás erősítésére. (Nem bírok kibújni a bőrömből...) Hamar eltelik az idő, futás a buszhoz, a szél még hidegebb, mint idefelé.
A nagyváros lépten-nyomon jelzi, hogy ünnep volt tegnap. a szabadság legszebb ünnepe! Koszorúk, lobogók, hervadni készülő virágok. Egy-egy kabáton a kokárda még ott maradt. Mások más színekkel jelzik gondolataikat.
A pályaudvaron több a szláv szó, mint szokott... talán Bécs felé igyekeznek. Kisgyerekek édességgel, bőröndök, csomagok - kimondani is sikító fájdalom: HÁBORÚ VAN! Az állomás előtt segítő konténerek, adományt gyűjtenek, útba igazítják a rászorulót. A világ túl felére futóknak plakát jelzi, hogy kihez fordulhatnak...
Állomás. Itt árvácska didereg, amott aranyvessző bontja szép sárga szirmait... a tavasz lassacskán csak-csak közeledik.
Vonat érkezik. sokan vagyunk. Másfél óra a főváros felé csendben. Kint minden tompa, száraz a föld, szürkék a fellegek. Telefont nézegetek. Hírek innen, onnan... viták, beszólások, feszkó! Ki kivel és ki ki ellen. Ki hisz és kinek?! Ismeretlenek hülyézik le egymást, ismerősök titulálják a másikat erkölcstelennek. Szeretők szakítanak, vagy békülnek éppen a politika örvénylő medrében. Adok és kapok - a szorgalmas közszférás buzgón lájkol, szívecskék, zászlók, meg galambok, kék-sárga szalagok. Indulatok emelkednek az égbe, vajon hány ember fér el egy négyzetméteren? Voltak e tíz ezren, százan, vagy félmillión?! Mondta, vagy nem mondta, vagy mondta, de nem úgy gondolta. Őrült? Csaló? Elmebeteg? Diktátor? Rá szavazol? Elment az eszed? Nagy kérdések ezek, a lét nagy kérdései, s millióféle rájuk a felelet. Kampány láz van, egymásnak feszülnek az idegek és az érdekek.
Valahol lázas csecsemőt tart karjában egy asszony, máshol menekültek hallgatják a híreket... hazaútban reménykednek. Otthon mi lehet? Mikor lesz vége? - kérdezik. S mi nem tudjuk a feleletet, nem tudunk válaszolni, sem magunknak sem nekik. Mert mi is háborúzunk! Mert kampány van, ropognak a szófegyverek, pusztítanak a lángszórós mondattüzek.Van akik tüntetnek, van, akit kitüntetnek, s van, aki arra gondol, hogy jobb lenne a béke. Sóvárogva gondol a sok kutyás, macskás képre, s arra, hogy a dühödt indulatok mielőbb eltűnjenek végre, s lépjen a valóság a szópárbajok helyébe.
Zakatol a vonat, megáll, átszállok, nem múlik a hideg. Szórólapot sodor a szél..., ismeretlen és ismerős arcok hintáznak a lámpaoszlopok közt süvítő szélben. Két hét még! Ígérje meg valaki, hogy utána vége, hogy azután bélyegzés nélkül nézünk újra egymás szemébe.
Vagy örökétig prolongálva van itten az adok-kapok? Meddig lesz így és minek? Megzakkantunk?! - ez a kérdés válaszoljatok drága felebarátaim! Hátha valaki megérti a ránk zúduló eszme és érdek fergetegben a feleletet...
Nyomort, félelmet, sebet gyógyító segítő tenyerek, s nem ökölbe szorított kezek kellenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése