ÖRVÉNY

Hosszasan nézem a folyót, örvények jönnek és tűnnek el. Figyelem hogyan lesz a tükrös simaságban félelmetes forgás hirtelen. Sosem voltam nagy fizikából, valami talajegyenetlenség lehet a folyó fenekén, ezen gondolkodom. Örvény mély tölcsérben kavarog a víz, félelmetes mégis vonzó, mi lehet lent, mit rejt a mély, elképzelem.

Örvény.

Abban vagyunk éppen.

Beszippant valami láthatatlan, erő, végzetes vonzás és taszítás pillanata.

Éjszaka van, ezeken a végzetes erőkön gondolkodom. Agyamban zsizsegnek a nap történései, beszélgetések, telefonozás, hírek, félelmek, viták. Fent a fejem fölött repülőgép száll aprócska fényét nézem, a tetőablakon át látom hogyan szeli át az éjszakát, hangja nincs, oly messze van. Hajó dohog, sötétben fény villan, hullámok erősödnek és halnak el. És eddig ismeretlen, szokatlan új gondolat üt bennem tanyát. Mit szállítanak és vajon hová?!

Egy-két hete még boldog, álmodó, vagy szűkös helyükön fészkelődő utasokat képzeltem, ha felébredtem az éjszaka kellős közepén. Ismeretlen távoli szigeteket, napban ragyogó tenger felé igyekvőket rajzoltam a gépbe magamnak. Pálmák hajlását, alkonyi dzsesszt, puha homokos partot, kagylót, korallt, csigát...

De ma?! Ma fegyvert sejtek, feketére festett arcú idegen katonát. Elment talán az eszem, vagy csupán rosszat álmodom?

Nem, nem  álom ez a rettentő képzelgés– háború van, öldöklés, füst és korom, vér és zavarodottság. Mondhatni karnyújtásnyira ölik egymást a testvérek. Egy tőről fakadó nemzeteknél lett túl sok a fegyver, a vágy, hogy megmutassák ki az úr a tengeren és a szárazföldön. Kétségbeesetten várnak behívót, vagy kapkodják össze motyójukat, hogy a tűzfészkektől távol kerüljenek. A határon innen meg gyanútlan kisemberek tétováznak - vajon mi ez?!Aztán boltba, mennek, vesznek néhány kiló lisztet és cukrot, olaj, kávé, néhány konzerv is a polcra kerül. Hátha mégis csak béke lesz...

Telefonban egy riadt hang már a harmadik nagy háborúról retteg. Egy másik, messze élő rokon hív a szomszéd országból és kérdez… hogy látod, mi lesz, mit tesz az országotok vezetése, mi lesz veletek, velünk?! S elmondja, hogy náluk mindenki, mindenkivel összevész a háborún és a békén.

Tudatlanok vagyunk. Tudatlanok és feszültek. Érdekes fordulat, ezt mondanám, ha nem lenne félelmetes. Az egykori birodalomhívek most sürgősen háborúznának kicsit, vagy éppen békét kiáltva söprik le a józanságot. Minden felbolydul, barát barátnak feszül, s ha tegnap még jó cimborák voltak, mára kőkemény ellenfelek.

Mert azonnal választani kell! Azonnal igazodni valakihez. Azonnal ítélkezni! Minimum tüntetni, de ha lehet inkább szankcionálni!

Uncle Joe felháborodik, retorziót követel, mert ugye túl az óceánon ők közismerten békepártiak!

Merész tervek születnek - nem iszunk többé vodkát, talán még a kaviár is áldozatul esik még a végén. Kukába velük, Csajkovszkij, Muszorgszkij és a többiek… csak bajt szerezhettek.  Az orosz kultúra, zsupsz úgy ahogy van a szemétdombra vettetik.

Nézem az eget, eltávolodott a repülő, hát csak hallgatom a csendet. Kedves sorok motoszkálnak bennem, drága jó Jeszenyin veled most mi lesz?! A mi bokraink közt már a tavasz barangol. Ott meg virágot, emberszívet taposnak a tankok, Anyák, szeretők zokognak. Világgá futnak népek. Ukránok mind– mondják a lengyelekre, magyarokra, cigányokra, szlovákokra, s tébláboló szeretettel nyíló szívek segítenek, mindenféle népnek.

Persze a vád mindig itt lapul. Ki az oka, ki a hibás, ki teszi rosszul…? Éjszaka van, visszakönyörgöm magam az álom mély bársonya?közé. Badarságok, régi kedves a kertben,  meg furcsa tárgyak, lehetetlenségek felfordult világa fogad.

Legjobb lenne felébredni. Felébredni és szétnézni a házban, megkeresni mi is származik „rossz” helyről? Mi kísért? Mi az, amit ma mindenképpen szelektálni kell?!

Kutatok az emlékezetemben, de csak egy, harmadáig telt üveg emlékeztet a gonoszságaimra, hát igaz, hogy az ördöggel cimborálok éppen.

Renitens vagyok! Ugyanúgy, mint mindig, mint amikor gyerekként nem istenítettem a hódítót a kötelező verselésben. Ma pedg nem ócsárolom a szegény hadba küldött embergyermekeket. Nem fogom a csapba önteni a bűnös italt, veszek hozzá narancsot, felhangítom  Jeszenyin gyönyörű versét, s míg kortyolom majd  a kárhoztatott italt, néhány könnycseppel adózom – asszonyok, anyák, fegyvert markoló gyermekek, férfiak, föld és ég, gyűrt selymű ibolyák, serkenő gabonatáblák, égő fenyvesek, és tengernyi, égbe kiáltó fájdalmak MA rátok gondolok.

Nem kérek az örvénylő, mindent maga alá gyömöszölő gyűlöletből, inkább  segíteni akarok.

És tépelődve hallgatom, míg arcomon végig folynak a cseppek:

JESZENYIN dalát...

Olvasom a csodás sorokat.

Ki vagy te öldöklő, ítélkező ember?

Ki vagyok

Jeszenyin: Ki vagyok?

Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy… együtt a többivel.
Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.
„Mindörökké”, „kedvesem”, „csak téged”…
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.
Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.
Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel…
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy… együtt a többivel.

Rab Zsuzsa fordítása