Korán ébredek, kb a fulladás határán kaparom elő párnám mellől a zsebkendőnek kinevezett dupla papírtörlőt. (Köhög, tüsszent? 🙃Csak zsebkendőbe...)
Napok óta mélyül ez az izé...
Sötét van hajnali négykor, átnézek a túlpartra, fény a kőhányás végiben... valami őrült pecás fagyasztja magát.
Némi vívódás után elkészítem az itókámat, bánatos idők ezek, hisz a szertartásba belerondít a valóság. Hetek óta nem lehet Albert kekszet kapni, elfogyott már az utolsó három darab is, mert pontosan három db kell a napkezdő, egyben egyetlen hosszú kávémhoz. Így valami morzsálódó zabkeksz az, amivel próbálkozom. Orromig se látok, néhány morzsa biztosan lepotyog, Mindegy. Az ízek már nem simulnak össze, úgy mint eddig... vége a kávé, méz, tejszín és albertke harmóniának. A gazdasági helyzet fokozódik.
A cserépkályha őrzi a meleget, némi parázs is akad, hamar lángra kap a fa. Módjával pakolom.... mint tudjuk fokozódik a helyzet...
Finom fénnyel hajó érkezik, beselymesül a víz, de a hamar elhúzó nagy test után újra feketeség marad.
December 21 - szerda.
A forró hibiszkusz tea, ízéről eszembe jut menyem kedvessége, legkisebbünk ünnepi képe, mosolya. Este és reggel felsorakoznak az arcok - szépségeim a közelből és a messzeségből rám mosolygó kicsi Nyussz... rájuk gondolok elalvás előtt és ébredéskor. Rá is, akit még nem láthattunk, és nem ringathattunk, a "szicíliai csávóra"... sorra mindet megölelem legalább gondolatban. (Másképp most úgysem szabadna.)
Lassan világosodik, már látom az eperfa ágait, a zászló most még sötét sziluettjét. A túlparti nyáras égre rajzolt grafitját és az eszeveszett sebességgel dolgozó szélforgót.
Még nem látszódik a csipkebogyó pirosa... kint a padon szép fenyőágak várják a kék (végre kék) bimbákat. Fúj a szél, kilépés meggondolandó, pedig várakoznak talicskában fahasábok, üvegben napraforgómag az etetésre...
Mellkasban némi hasogatás, pláne köhögés közben, mert cudarul köhögünk, persze nem egy szólamban.
Most éppen csend honol körülöttem, csak a kedvenc dal szól KOVACS, mint mostanában mindig reggelente.
Ma pl: KOVACS szól nagyzenekarral...
Hevenyészetten itt az első versszak:
"Ide figyelj, van valami, amit tudni kell
Nem vagyok olyan, mint mások, ennek lassan kell mennie
Vannak dolgok, dolgok a fejemben
Készítendő víziók és megtalálandó aranypor
Nem te vagy, hanem határozottan én
Álmaim, amelyekben hinni kell, és ragyogó fények, amelyeket látni kell
Nincs szikra, kezdek kételkedni
Az az érzésem, hogy ez nem fog menni"
Botfülemnek jól esik ez a nagyzenekari verzió, s a szó:
"Got dreams to believe in and bright lights to see"
Sokadjára hallgatom, közben már minden látszik, bokrok közt dermedten küzdő virágok, vörös bogyók, fenyő zöldje, macska a macskalépcsőn, s a nagy víz szürkén és ridegen. Hezitáló árvácska, és egy bolondul eltévedt ibolya komolytalankodik.
Rakok a tűzre... holnap már egy milliméterrel közelebb jön a fény.
Koromszín kormoráncsapat húz az égen.
A teraszon, pont az ablak előtt egy feketerigó végig tipeg, cinke röppen az orgonára, szinte beszól, hogy elfogyott a mag, vigyek mihamarabb.
Új dal következik, s új nap kezdődik el. Song for...
Gyönyörű, visszahoz egy érzést, furcsa valami ez: hiányérzet, vágyakozás és reménység, bár szürke fölöttem az ég, mégis ünnep közeleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése