ZS nap alkalmából!
Köszöntöttem számos Zsuzsanna, Zsuzsa, Zsuska ismerősömet, drága Zsuzsanna kedves unokahúgomat... elképedve számoltam, hogy mily sokan viselik ezt a nevet ma is. Anyám idősebb nővére örökölte, majd később nekem második névként adták a keresztségben, de senki sem hívott Zsuzsinak. Anyai nagymamám alakja rémlik fel bennem Morauszki Zsuzsanna... ő apai ágon lengyel felmenőkkel is rendelkezett, s nekem jó arra gondolni, hogy némi lengyel vér is csörgedezhet tirpák -magyar ereimben. Róla egyetlen emlékem van, az is fájdalmas.
Hogyhogy csak egy?
Szépségesnek nem mondható, de legalább változatos gyermekkorom volt. Szüleim, édesapám "jó voltából" hosszú útra kényszerültek 1958-ban. Ott hagyva kedves szülővárosunkat, Nyíregyházát vándorbotot fogtak kezükbe, s egészen Szakmárig döcögött velünk a teherautó... Csak gurult, gurult, s amikor végül megállt egy kicsiny falu szélén, az utolsó előtti épület előtt megállt, a földkerekség egyik legsárosabb utcácskájában.
Mostantól itt teccenek lakni...
Nem állíthatom, hogy tetszett az ötlet, hogy kiűzzenek szép otthonunkból, s el kellett hagynunk teljes rokonságunkat, s a Tompa Mihály utcáról pár percre lévő Kéz utca 43 szám alatt élő nagymamánkat is. De egyéb remek ötletei is voltak a hatalomnak, amikről nem kérdezték meg, hogy szeretnénk e, akarjuk e?! Apám két barátját kivégezték, Ő "megúszta" vizsgálati fogsággal, beszervezési kísérlettel, azzal, hogy minden lépését követték, s élethosszig szemmel tartották. S mint kiderült az elvtársak közül valakinek fájt a foga arra a házra, ahol éltünk, hát menni kellett a világ végére. A búcsúzásra nem emlékszem, anyám örökös visszavágyódására annál inkább.
Van valahol, az egyik, megsárgult fotókat tartalmazó ládikóban, néhány kép, a legkedvesebb - nagyanyámmal kinézünk a Kéz utcai ablakon. (Most nem találom.) Azóta is, s most hogy e sorokat írom sírok, ha arra a kicsinyke házra, szépen faragott ablakára, tornácára gondolok. S arra, hogy ő a lét végét, én pedig a kezdetet láthattuk akkor.
Nagymamámról egyetlen jól felidézhető emlékem: Anyámmal, s karonülő öcsémmel hosszas vonatozás után, konflissal mentünk az állomásról hozzájuk, hatodik évemben jártam talán. Ő már évek óta beteg volt, s vele élő Ilonka nagynéném ápolta. Szegényke magatehetetlen volt, csak feküdt az ágyban három éven át, lebénulva. Talán rózsaszín vonalkás volt a dunyha az ágyon, törékeny kis vénasszony keze a takarón pihent. Az élet számtalan fájdalma aszalta boldogtalanná... Idősebb fiának korai elvesztése, nagyapám szibériai fogsága a nagy háború után, s hazatérése után anyám kései születése, kicsinyke gazdálkodásuk elvesztése, betegségek... A bánatok , veszteségek meggyötörték, mosolyt nem láttam arcán. Mégis van valamim tőle, hiszen nekem megmaradt a neve, és az örökké szomorú arc emléke. S a név nem is halványul el, mert tovább viseli nővérem lánya, akit az óriási távolság miatt csupán virtuális csokorral köszönthettem névnapunk alkalmából.
Nagyszülők nélkül nőttünk fel, néhány emléket dédelgetve. Mindenkitől távol - hol a szlovákiai Marosfalva, hol a szépséges Nyíregyháza iránti sóvárgással. Anyai nagyanyám 1961-ben hunyt el, nagyapám 1956 októberében, váltig reménykedve a valódi felszabadulásban, de hiába növesztette szakállát, reménysége életében és még nagyon sokáig nem teljesült.
Bánatok és veszteségek, határok és távolságok szövetébe belefonódó aranyszál - a szeretet vékony, elszakíthatatlan fonala. Minden Zsuzsannánk - unokatestvér, unokahúg a teremtő tartson meg bennünket egymás iránti szeretetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése