Ajándék napok...

November vége felé ajándék napokat kapok... kaprosok.

Színező

Éberen nézem az eget

szürkésen nyújtózó

habkönnyű fellegek

kopottas

göcsörtös

diófa ága

mára

lemeztelenedett

árva

hiába

számlálok

billegő sárga levélcsodákat újra

szorgalmas a szél

beléjük kap

zsákmányát szanaszét fújja

bokraim alja is színesedik

kupacok közt rigó kutat

keresgél valamit

reggeli képek

novemberi csalóka fények

megcsodálom ma is

dús színek lázadó könnyű táncait

barna

vörös

és

narancs

kavarog

itt

pörgő

forgó

levelek

mindent

mindent

 átfestenek

új szín kerül az őszi palettára

muskátli
vöröslő szirmát

a
szélnek
felkínálja.

ARANYBAN

Aranyban

Hintáz a szél

s

napban

fényben

úszik a táj

csuda tékozló aranyban

semmi hang és semmi nesz

ezer kérdés kering

holnap mi lesz

vetkőző szám minden napunk

könnyet

mosolyt

el-eldobunk

szűkül a kör

nézz csak körül

szíved sarkában múltad csücsül

poros

málló

tegnapot

átmoshatnak új hajnalok

levél pereg

idő rohan

remeg

fázik

már

vége van

roppanó avarban

mélyben

lét sóhaját hallhatod

csendes őszi szélben

arany

réz

bronz

levelek

kavarogva új képet festenek

neked.

Színe és fonákja...

Délvidéki futó (guruló) látogatásunk másodjára - szerencsére - sikerült, így pillantást vethettem végre Szabadka eső mosta, szép arcára. Néhány ügyetlen kép is készült innen-onnan. Gyönyörűséges szecessziós épületek épségben és elhagyatottan... 
Az idő kevés volt, és fölöttébb fagyos a hangulat, remélem még visszatérek napsütésben IS!:

 Szabadka és szecesszió

Őszbe hajló...

Kuporgok

fázós gyerek

megnézek minden távoli

álmokkal viselős 

puha felleget

százszor

ezerszer

súgom

neved

kerestelek

eltakar kanyargó út

létkusza ösvény

hiányod

szédítő örvény

kételyek közt

magasra gombolt gallér

hangod

idézem

hátha egyszer szívemben elfér

alkudozom

kérlek

simogass

ringass

kicsit

dúdold régi dalaink

visszhangjait

esőcsepp tükrök

hintáznak

őszbe hajló ágon

dermedt mosoly

sápadt virágon

hol lehetsz

melyik szirom takar

vastagodó

barnás

vörös

avar

emlék törik

ősz pompájában

kutatom

elveszett

arcvonásaid

guggolj le mellém

szoríts magadhoz

melengess kicsit

meséld el újra szép tegnapunk

fénybe bugyolált távoli játékait.

VESZTESÉGEM

Elmulasztott

percek

ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva

táncot ropni

bolondozni

vállaidba kapaszkodva 

csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén

arcod fognám

könnyeidet meg nem lesném

rozsdafoltos reggelemen

szakadt levél

tapad párás üvegen

  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 

álmodozó

sirályt ringat

fehér tolla

úgy

világít

elvinne a boldogságig

remélnénk hogy újra játszunk

 elveszített mosolygásunk

melengetne

összebújva gondolnánk a régi útra

de

az

a

csepp

az

ablakon

elhallgattat

és

én

hagyom

hogy

újra

s

újra

emlékezzek rád s a múltra

és

számlálom míg a gyertyák aludni térnek

veszteségem

veszteséged.

FÖLFELÉ

Fölfelé

Novemberi képlet

egyre többször az égre nézek

ködfoltos reggelen

szemed színét újra keresem

halvány fényben

áttetsző sugárban

hamarább meglelem

mint

perzselő nyári pazarlásban
lázban

utaimon

magammal viszek

egy-egy

percet

mit

ki tudja mikor rögzített az elme

halk

neszek

sóhajok

elvesztett

évek

hónapok

napok

zsúfolt a szív

egyre több az emlék

hogyan is volt

az

a

valaha

nemrég

hogy

futottunk

hogyan torpantunk meg

mint egy ósdi filmet

vetít

végtelenül a csalfa képzelet

tíz

éve

száz

nem kérdezem

szét nem hulló varázs

arcok

szemek

egymásba kulcsolódó fáradt kezek

virág és fanyar illat

idézik

gyermeki titkainkat

rejtett kincseim magamhoz szorítom

rád gondolok

ezen

a

könnyfoltos

sóvár

homályba süppedt
novemberi

borongós hajnalon.

 "Hiányod átjár, mint huzat a házon."

(J. A.) 

Akkor is szabadság...

Az ősz összes aranyával kápráztatott ma.
Minden levél, virág, minden halni készülő fűszál szívta magába a nap sugarát.
József Attila versét, Adyt hallhattam délelőtt a városi megemlékezésen.
A szempillám alá szorult könnycsepp átmosta a szívemet.
Ez a nap az övék!
Apámé, anyámé, a börtönbe zártaké, jeltelen sírokba temetetteké.
Nagy fejű krizantémot viszek majd néhány nap múlva a temetőbe, a legszebb virágot anyám elé teszem, ha szülővárosunkban meglátogatom mind a sírokat.
Végül megállok majd apám barátainak emlékhelye előtt, és lepereg előttem újra és újra a múlt, amiről megannyiszor hallottam szüleimtől.
Személyes emléktöredékeim kiegészülnek, hisz ma már nem titok, hogy szinte semmiért ontottak emberi életeket a megtorlók.
https://nyiregyhaza2019.blog.hu/2018/10/22/_56_nyiregyhaza

Akkor is szabadság...


Végig kísér a mondat.
Sem hatalom, sem anyagi javak, sem pillanatnyi dicsőség nem érnek fel vele.
Hálás vagyok az olykor keservesen nehéz úti pakkomért, amit rám rakott a sors. Így visszatekintve már minden összeáll, amit gyerekként nem értettem még, de ösztönös lázadás volt bennem a hitványsággal szemben.
Hazugság, hitetés, hízelgés - hová vezettek?!
Hiába tömjénezte magát a diktatúra, hiába hódoltak a nagy testvérnek hívei - hiába taposták el a forradalmat, hiába az igazságot, jogot, tisztaságot követelő bátrakat.
Az önkény megbosszulta magát.
Ma, amikor emlékezem, arra gondolok, hű és méltó utódok akkor vagyunk, ha semmilyen talmi eszme bűvkörébe bele nem bódulunk.
Nem emlék, nem nosztalgia.
Húsunkba vágó való.
Koldusoknak vetett morzsák helyett a szabadság minden nap miénk lehet, még itt a tékozló szépségében elcsúfított Duna partján is.

"Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.

Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"
/Ghymes/

ÁLDOTT A CSEND

 

Áldott a csend

a

hajnal mozdulatlan némasága

mikor

hosszan nyújtózik még az éj világa

semmi sem forr

nem loholnak szanaszét kusza gondolatok

kormos sötétben fürkészem a kertet

elképzelem a mát és holnapot

de

 érkeznek az első jelek

hajó dohog

víz csillan

nyomában fehér tajtékfodor remeg

csendbe hasít a távoli nesz

az

égen

már-már

mozdul a szín

kirajzolódnak párás folyónk

puha vonalai​

áldott a perc

s

a

fényjelek szürkés cirmai

megszelídülnek az éj kóborló bolond árnyai

tétován bukkannak elő a fák

ünnepélyes ez a némaság

áldott a szabadság

a

pirkadat

mikor

utat tör magának a nap

és

felszakadnak az éj súlyos percei

feszült

éhes a pillanat

 

megcsillan végül a fény

pengés villanásban

megrebben egy sárguló levél

a

folyó újra fénylő ékszer

csillogó szalag

diadal vagy játék

nem is tudom

minden napom ajándék

e

földi

körúton

 

őszi ablakban a jelent rajtakapom

s

színt kap a fekete metszet

sóvárgó kékek cikkanva

üzennek a végtelennek

 

lesben áll kalandra vágyva a ma

felszökik a Duna friss illata

és 

vadludak írják az égre a győzelem jelét

vijjogva

szállnak

 

szétnyílhat végre

föld

víz

és

kitágul gyönyörű selymeiben az ég.

CSALUNK

Bolond a nyár

búcsúzni ő sem szeret

rám boruló hőség

forró

perzselő szeretet

szívemre szemet vetett

tüzes nyilak

keresnek utat hogy megtréfáljanak

csupa

szín

csuda

fény

ömlő
 áradó

aranyló

festék

rózsa tüskék között

bimbó

feslik

és

szirma

hull

meg sem várva az estét

itt

kering

kavarog

téblábol a szél

tép virágot és levelet 

lila szirmokon

darázs

dünnyög

méhecske

döngicsél

csalunk

húzzuk

vonjuk a mézédes perceket

olvadó szavunk szórjuk szanaszét

hinta libben

dió koppan

kijózanodva fohászkodunk

régi

vágyért

új

lángoló

életszerelemért.