Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2020. május 14., csütörtök

Tizenegy év...

 Amikor a rózsákra nézek, vagy az írisz selymében gyönyörködve megállok, magam előtt a virágok mellett gyakran még arcokat is látok.
Az arc többnyire tiéd Mama!
És tőled való a törekvés is, hogy szép legyen.
Te plántáltad belém a rácsodálkozás képességét. A mindig lehet jobban, szebben gondosságával, de nehéz volt felvenni a versenyt, szinte lehetetlen.
Citromfű teát kortyolsz kint a kertben és madarak, bogarak, lepkék röptét nézed. Néha hallom a muzsikát, amit sodort a szél kertedben.
Vagy újság lapja zizzen, könyveké, miket olvastál, hogy bölcsebb legyél.
Ó jaj!
Milyen nehéz a múlt időről írni, elfogadni az elmúlást.
Könny és mosoly keveredik, hisz mindenféle génjeid élnek bennem, bennünk tovább.
A nem szeretem, de mégis tőled valótól, az örömmel eltöltő felismerésekig... Ez is tőled van Mama!
Május van, rózsák fakadnak, az utolsó kis sárga tulipán megbújik egy bokor tövében.
Madarak csicseregnek.
Méhek gyűjtik szorgalmasan zsályák mély kelyhéből a port.
Szorgalmasak, mint te voltál!
Ezt a napot választottad a búcsúzásra. 
Tavasz a kedvenc hónapom - mondtad.
Most a legszebb napokba is bánat vegyül, mert árván hagytatok
bennünket mindketten, egymás után.
Tizenegy éve már, s mosolyodra most is vágyakozom.









2020. május 7., csütörtök

Tulik....

Most, hogy az ablakom előtti kedves lila csoport utolsó szépséges tagja is búcsúzni készül beváltom a magamnak tett ígéretemet és összegyűjtöm itt a tulipánokat.
Március 28-án találtam rá - kertem eldugott zugában - az első sápadt kis  szirmokra, aztán szinte naponta kényeztettek szebbnél szebb színekkel.
Anyám kedvence volt a tulipán (is)!
Persze minden virágról eszembe jut ma is, s minden új szirombontónál rá gondolok.
Volt úgy, hogy 1200 piros tulipánt számláltam meg nála egyetlen napon.
Fővesztés terhe mellett lehetett csak egy csokorra valót leszedni, de sokszor voltam dühös rá emiatt.
És most?! 
Én sem viszem be a vázába, nem díszlik az asztalomon. 
Kinézek és látom a tavaszi ragyogásban,  ahogy a szélben ringatóznak az utolsó szálak.
 A tulipánok helyét elfoglalják az íriszek, liliomok, margaréták...
De az én szívemben különösen fontos az a boldog perc, amikor tél múltán azt a kis pirosat megtalálom, aztán jönnek karcsú fehér hercegnők, dús pirosak, szelíd rózsaszínek, életszépséget hirdető sárgák, narancsok, feketések és fájdalmasan szép, búcsúzó lilák.















































Kitartó! Tizenháromból már egyetlen.

Az utolsó parányi bimbó.

Remélem nem maradt ki egyetlen szépség sem! Nehogy még a végén sértődés legyen!
Jövőre találkozunk!
Ígérem ősszel tovább bővítem a skálát.

Tavasz - életszerelem!
https://partfal.blogspot.com/2017/04/tavasz.html
Emlékeztetőül így néztünk ki 11 évvel ezelőtt!

2020. május 6., szerda

Régi idők...


Az ágak majdnem földig érnek
mégis alig látom a fát
egyetlen kép vakít a lombokon át
alatta TE állsz
háttal a fénynek
hány év múlt el jeltelenül
mégis
ma is
téged ezer közül...
talán megérzed
 
minden oly ismerős
barna kitérdelt nadrág
kopottas szürke félrehordott cipő

megtorpanok
és
meghátrál velem itt az idő

egy pillanat csak mégis őrült hatalma van
nem reméltem hogy kincset sodor elém mai utam
unalmas hétfő délelőtt
szótlanul várok
 szeszélyes virágok között

hajadba megszámolhatatlan
ősz tincs vegyül
távolról nézlek
csendben pereg le a könny legbelül

kopott cipő és öreg kabát
eltakarja arcodat
egy
hosszúra nőtt lomha faág

megszürkült évek száguldanak
rám köszön újra az a sebzett tavasz
 szirmok peregnek szanaszét
remegve 
kavarogva
zúdul
 illat és fény

régi szép idő
nem múlik semmi sem el
tucatnyi év mennyi bánatot halmoz
magával mennyi vágyat cipel
ma
is
haza visz a cipőm 
viszlek magammal és te is hazaviszel.

2020. május 3., vasárnap

KEZEK - ANYÁK NAPJÁN







KEZEK



Két kéz.

Az egyik dundi, mondhatni kövér. Párnás kézfej és puha tenyér, vaskos tésztát dagasztó ujjak, forró kajsztonhoz, sütőbe bátran belenyúltak.

A másik aszott, beteges kicsi, fáradt ujjait dunnán pihenteti, számára régen vége már a szorgalmas, dolgos világnak. Kicsike arc, kerek szemüveg. Szemem elhomályosodik, úgy keresem ma is a betűket. Az egyik messze, a másik is túl a határon. Gyermek vagyok, útjaimat vég nélkül újra járom…



Találkozás alig, mi pedig árván élünk messzi, minden simogató rokoni kéztől távol, elveszve.


Vonat visz és végre Nyíregyháza hatalmas állomása. Konflis gurul,  Debreceni utcán lovak patája koppan, csomag, kosár rázkódik a sarokban. Anyám arca fáradtan is csoda, biztató csendes, szelíd mosolya. Pedig széttépve, széttaposva már minden remény, hogy szülővárosom újra legyen övé és enyém. Utca kanyarog, rövidre metszett gömb akácok, artézi kút, s nemsokára egy öreg kerítés előtt állok. Aprócska ház, egyetlen konyha és szoba. Nagy cserépkályha , nekem maga a csoda, ezüstszínű ajtaja, és a rés, azaz az üreg, ahol a teát melegíthetik meg. Tea fő újra, anyám nővére, Icuka findzsába tölti a forró vizet, cukor koppan, kockacukor, elnyeli a sötét lé, kortyolgatom. Kezet és szívet melegít.

Az ágyban nagy párnák közt fekszik bénultan nagyanyám Zsuzsanna, akitől a nevem második felét kaptam. Ablak felé néz, ó azok a régi faragott ablakok, még ma is azokért bolondulok. Aprócska arc, kicsike konty, kerek szemüveg, csendes beszéd, három éve nem hagyhatja el az ágyat, nagyon beteg.

Ránk néz, talán mosolyog, én kicsi gyerekként csak téblábolok. Mindenki idézi a maga emlékeit. Három éve fekszik, ötvennyolcas elűzetésünk után most láthatom először anyai nagyanyám, öcsémet bemutatni hozhattuk el átutazva fél Magyarországot, hét éves lehetek akkor talán.  Gyenge test, erőtlen, sovány, nézem őt és nézem az én szépséges bánatfelhős anyám.



Másik út, másik vonat. Átszel folyót, kanyargós határokat. Döcög, vánszorog, füstös a szél, anyám etet-itat minket és mesél, mesél, mesél. Mi nyüzsgünk, mocorgunk, s izgulva várjuk, hogy nagymamám ölelő karjába a hosszú út után leszálljunk. Különösen én vagyok oda érte, annyira jó, ő maga a gondoskodó béke. Süt, főz, kel a kalács, telik a kemence, kenyeret dagaszt, s nekünk mindent elmagyaráz reggel, délben, este.

Jutka fiam! – így szól anyámhoz, s anyám szorgosan tesz-vesz, hegynyi krumplit hámoz. Nagy kert, istálló, ólak, és hátul a pajta. A pulyaszedő legfőbb birodalma.

„Kósa néni aludjon egy órácskát ebéd után!” Orvosi utasítás és mi hátra osonunk, hogy ne zavarjuk lepihenő nagymamám. Huncut, csínyre kész unokatestvérek meghúzódunk a nagy diófák árnyéka alatt. Miénk a hátsó kert és a pajta, míg anyánk bolondosan ránk nem ijeszt, és mi visítva rohanunk át az udvaron, bizony a pulyaszedő volt az ott! Megijedtünk nagyon!





Régi idők, színek, szavak.

Emlék repít, egy pillanat és számban érzem a kemencéből kivett forró kalácsok ízeit, ahogy a cukor rá olvadt, karamellizálódott, és hozzá a frissen fejt tejecske volt reggel és este. Hót fáradtan dőltünk ágyba. Fára másztunk, macskát hajkurásztunk. Garamra futottunk, aztán éhesen vissza, bőrig ázva.



Aztán eljött a keserves nap, indulni kell, vár otthon apánk, indul a vonat. Nagymamám elkísért a határig. Sírok ma is, ha arra az elválásra gondolok. Nem értettem én kicsi gyerek, miért kattognak nélküle tovább a vonatkerekek, csak kiáltoztam zokogva… Mamám, Mamám!

Hiába kerestem-kutattam, az én mamám, elbújt az állomás mögött, kendője csücskével törölgette szemét, s csak az utolsó pillanatban vettem észre, zokogtunk ő az épület mögött, én meg jajongva csüngtem a vonat ablakán! 
Hány év telt el pontosan nem is tudom!




Most Lenci kiáltja, ha felhívnak telefonon. 
Mamám! Szeretlek, hiányzol nagyon!

Arca, arcuk összemosódik, vonásaikban anyám, nagyanyáim mosolya játszik.

Bújócska ez, a géneké!

Hálás vagyok a hangokért! Ha ma üres is a kert, s nem simítja végig az a kis kezecske gyengéden mind a szirmokat, nem repül magasra Simon lábáról a labda, s ha a gyöngyök, fonalak, olló és papír kupacából Lilim ma nem is alkot valamit…
És a gyerekeim, ha ma nem is érkeznek csokor virággal. Szeretem így is, ezt a bújócskázó, megcsendesült világot! Mert hallhatom és nézhetem őket, és olyan okos már körülöttem minden, hogy szinte őket is érzem. Tudom, amikor érintésük, ölelésük újra felidézem, hogy a legnagyobb ajándékok ők nekem!

Szeretnek! És nem választanak el bennünket határok! Nem kell más csak türelem és nemsokára együtt nézzük majd a Dunát és együtt számolják a hajókat velem!

Kezünk szorosan tartja a jelent, hálás ölelés lesz a jutalom mikor kezemet újra kezükbe kulcsolhatom.




 Süt a nap és eső pereg, nézem a távolban tornyosuló fellegeket, valahol az égen biztos szivárvány színesedett!








2020. május 1., péntek

Szirmok, színek, tavaszok...




Szerteszét fújta a hófehér szirmokat a szél
bánat foltok maradtak csak megbújva a bokrok alatt
néhány eltévedt virágszirom
még kicsit marad
vállamon
kimustrált talicska ölén
kék vaslábosom ütött-kopott rozsdás peremén
égbe röppenő hinta tetejéről messzire száll
nézem és egy pillanatra fehér lesz a látóhatár
perc csak és oda már a habfelhős ragyogás
az
álom
csend talál helyet magának a napban úszó tágas világon
megsimítom az utolsó kapaszkodó virágcsodákat
űzzék el a mélyről fakadt mostoha vágyat

aztán
hagyom
peregjen
hulljon szanaszét
sodorja szirmait messzire a szél
 nézem míg átlibben a kerítésen hátha visszatér

magamtól kérdem
hová rohan esztelenül ez a tavasz is
kapkodva tépi szét régi tavaszok belém vésődött illatát
ízét
örömét
nem int
elhagy vagy mégis marad
nyújtózkodik a kérdés 
perc és élet őrülten szalad

lassítom léptem
kertem rejtett zugában
fekete tulipán nyújtózik éppen
kelyhe felragyog a déli verőfényben
tűnik a bánat
ravasz varázsló a tavasz
mit meg nem ad egyetlen mosolyért
 ezer szirom fakad újra meg újra
míg téblábolva készülődünk a  hosszú-hosszú útra.


2020. április 26., vasárnap

KEZEK


KEZEK


Csak szeretni kell - mondtad
szeretni embert
virágot
tücsköt
bogarat
áradó fényben pompázó
és
ázott didergős hideg napokat
csak szeretni kell és simogatni
ringatni halkuló szívzenét
örülni egyszerűen tisztán
megérteni az élet üzenetét
tanítottál
türelmünk de sokszor elfogyott
nézem az öreg sodrófát
tésztát nyújtani 'úgy' még ma sem tudok
és
nem sül rétes
dülöngélő vajas pogácsa
omlós fehér kalács ma

kezedet látom
mazsola pereg a kék zománcos tálba

méltatlan vagyok talán
nincs már kitől leckét kérnem
mégis igyekszem megjavulni
hisz hozzád hasonlóan áramlik vérem
génjeid itt huncutkodnak
nézem a kertet és égre tekintve nevetek
nem lettem talán mégsem teljesen ügyetlen gyereked
mert ugyanúgy ring a szélben itt sok száz tulipán
ugyanúgy sajog térdem
derekam egy hosszúra nyúlt dolgos nap után
és
épp oly gyakran elfeledem 
 a
kesztyűt hogy kezem óvja meg
estébe hajló csendben soká mosom
földporos száraz tenyeremet
belőled vagyok
néha fojtogató a csend nélküled
máskor örömmel játszom
hiszen bennem élsz
életünk féltett kacatjait rakosgatom
össze vagy szanaszét
ülök a padon
 ölelkező fények váltakoznak a Dunán
madarak csiripelnek jóllakottan
óvó kezed érzem vállamon
ANYÁM
tűnődve bíbelődöm
őszülő hajam engedetlen barázdáival
hosszúra nyúlt napom aranyló alkonyán...