Szerteszét fújta a hófehér szirmokat a szél
bánat foltok maradtak csak megbújva a bokrok alatt
néhány eltévedt virágszirom
még kicsit marad
vállamon
kimustrált talicska ölén
kék vaslábosom ütött-kopott rozsdás peremén
égbe röppenő hinta tetejéről messzire száll
nézem és egy pillanatra fehér lesz a látóhatár
perc csak és oda már a habfelhős ragyogás
az
álom
csend talál helyet magának a napban úszó tágas világon
megsimítom az utolsó kapaszkodó virágcsodákat
űzzék el a mélyről fakadt mostoha vágyat
aztán
hagyom
peregjen
hulljon szanaszét
sodorja szirmait messzire a szél
nézem míg átlibben a kerítésen hátha visszatér
magamtól kérdem
hová rohan esztelenül ez a tavasz is
kapkodva tépi szét régi tavaszok belém vésődött illatát
ízét
örömét
nem int
elhagy vagy mégis marad
nyújtózkodik a kérdés
perc és élet őrülten szalad
lassítom léptem
kertem rejtett zugában
fekete tulipán nyújtózik éppen
kelyhe felragyog a déli verőfényben
tűnik a bánat
ravasz varázsló a tavasz
mit meg nem ad egyetlen mosolyért
ezer szirom fakad újra meg újra
míg téblábolva készülődünk a hosszú-hosszú útra.
Kedves Márta! Gratulálok, nagyon szép vers. Szeretem, ahogy írsz.
VálaszTörlésRajtad kívül még leginkább "Fűzfa" Kovács István írásait szeretem.
Köszönöm, köszönjük!
TörlésSzép is. Igaza van a Péternek :-)
VálaszTörlés