KEZEK
Két kéz.
Az egyik dundi,
mondhatni kövér. Párnás kézfej és puha tenyér, vaskos tésztát dagasztó ujjak,
forró kajsztonhoz, sütőbe bátran belenyúltak.
A másik aszott, beteges
kicsi, fáradt ujjait dunnán pihenteti, számára régen vége már a szorgalmas, dolgos világnak. Kicsike arc, kerek szemüveg. Szemem elhomályosodik,
úgy keresem ma is a betűket. Az egyik messze, a másik is túl a határon. Gyermek
vagyok, útjaimat vég nélkül újra járom…
Találkozás alig, mi
pedig árván élünk messzi, minden simogató rokoni kéztől távol, elveszve.
Vonat visz és végre
Nyíregyháza hatalmas állomása. Konflis gurul, Debreceni utcán lovak patája koppan, csomag,
kosár rázkódik a sarokban. Anyám arca fáradtan is csoda, biztató csendes,
szelíd mosolya. Pedig széttépve, széttaposva már minden remény, hogy szülővárosom újra legyen
övé és enyém. Utca kanyarog, rövidre metszett gömb akácok, artézi kút, s
nemsokára egy öreg kerítés előtt állok. Aprócska ház, egyetlen konyha és szoba.
Nagy cserépkályha , nekem maga a csoda, ezüstszínű ajtaja, és a rés, azaz az
üreg, ahol a teát melegíthetik meg. Tea fő újra, anyám nővére, Icuka findzsába
tölti a forró vizet, cukor koppan, kockacukor, elnyeli a sötét lé, kortyolgatom.
Kezet és szívet melegít.
Az ágyban nagy párnák
közt fekszik bénultan nagyanyám Zsuzsanna, akitől a nevem második felét kaptam.
Ablak felé néz, ó azok a régi faragott ablakok, még ma is azokért bolondulok. Aprócska
arc, kicsike konty, kerek szemüveg, csendes beszéd, három éve nem hagyhatja el az ágyat, nagyon beteg.
Ránk néz, talán
mosolyog, én kicsi gyerekként csak téblábolok. Mindenki idézi a maga emlékeit.
Három éve fekszik, ötvennyolcas elűzetésünk után most láthatom először anyai
nagyanyám, öcsémet bemutatni hozhattuk el átutazva fél Magyarországot, hét éves
lehetek akkor talán. Gyenge test,
erőtlen, sovány, nézem őt és nézem az én szépséges bánatfelhős anyám.
Másik út, másik vonat. Átszel
folyót, kanyargós határokat. Döcög, vánszorog, füstös a szél, anyám etet-itat
minket és mesél, mesél, mesél. Mi nyüzsgünk, mocorgunk, s izgulva várjuk, hogy
nagymamám ölelő karjába a hosszú út után leszálljunk. Különösen én vagyok oda
érte, annyira jó, ő maga a gondoskodó béke. Süt, főz, kel a kalács, telik a
kemence, kenyeret dagaszt, s nekünk mindent elmagyaráz reggel, délben, este.
Jutka fiam! – így szól
anyámhoz, s anyám szorgosan tesz-vesz, hegynyi krumplit hámoz. Nagy kert,
istálló, ólak, és hátul a pajta. A pulyaszedő legfőbb birodalma.
„Kósa néni aludjon egy
órácskát ebéd után!” Orvosi utasítás és mi hátra osonunk, hogy ne zavarjuk
lepihenő nagymamám. Huncut, csínyre kész unokatestvérek meghúzódunk a nagy
diófák árnyéka alatt. Miénk a hátsó kert és a pajta, míg anyánk bolondosan ránk
nem ijeszt, és mi visítva rohanunk át az udvaron, bizony a pulyaszedő volt az
ott! Megijedtünk nagyon!
Régi idők, színek,
szavak.
Emlék repít, egy
pillanat és számban érzem a kemencéből kivett forró kalácsok ízeit, ahogy a cukor
rá olvadt, karamellizálódott, és hozzá a frissen fejt tejecske volt reggel és
este. Hót fáradtan dőltünk ágyba. Fára másztunk, macskát hajkurásztunk. Garamra
futottunk, aztán éhesen vissza, bőrig ázva.
Aztán eljött a keserves
nap, indulni kell, vár otthon apánk, indul a vonat. Nagymamám elkísért a
határig. Sírok ma is, ha arra az elválásra gondolok. Nem értettem én kicsi
gyerek, miért kattognak nélküle tovább a vonatkerekek, csak kiáltoztam zokogva…
Mamám, Mamám!
Hiába kerestem-kutattam,
az én mamám, elbújt az állomás mögött, kendője csücskével törölgette szemét, s
csak az utolsó pillanatban vettem észre, zokogtunk ő az épület mögött, én meg
jajongva csüngtem a vonat ablakán!
Hány év telt el
pontosan nem is tudom!
Most Lenci kiáltja, ha
felhívnak telefonon.
Mamám! Szeretlek, hiányzol nagyon!
Arca, arcuk
összemosódik, vonásaikban anyám, nagyanyáim mosolya játszik.
Bújócska ez, a géneké!
Hálás vagyok a
hangokért! Ha ma üres is a kert, s nem simítja végig az a kis kezecske gyengéden
mind a szirmokat, nem repül magasra Simon lábáról a labda, s ha a gyöngyök,
fonalak, olló és papír kupacából Lilim ma nem is alkot valamit…
És a gyerekeim,
ha ma nem is érkeznek csokor virággal. Szeretem így is, ezt a bújócskázó,
megcsendesült világot! Mert hallhatom és nézhetem őket, és olyan okos már
körülöttem minden, hogy szinte őket is érzem. Tudom, amikor érintésük, ölelésük
újra felidézem, hogy a legnagyobb ajándékok ők nekem!
Szeretnek! És nem
választanak el bennünket határok! Nem kell más csak türelem és nemsokára együtt
nézzük majd a Dunát és együtt számolják a hajókat velem!
Kezünk szorosan tartja
a jelent, hálás ölelés lesz a jutalom mikor kezemet újra kezükbe kulcsolhatom.
Süt a nap és eső pereg, nézem a távolban tornyosuló fellegeket, valahol az égen biztos szivárvány színesedett!
Vers prózában, próza versben...
VálaszTörlés