Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2020. május 3., vasárnap

KEZEK - ANYÁK NAPJÁN







KEZEK



Két kéz.

Az egyik dundi, mondhatni kövér. Párnás kézfej és puha tenyér, vaskos tésztát dagasztó ujjak, forró kajsztonhoz, sütőbe bátran belenyúltak.

A másik aszott, beteges kicsi, fáradt ujjait dunnán pihenteti, számára régen vége már a szorgalmas, dolgos világnak. Kicsike arc, kerek szemüveg. Szemem elhomályosodik, úgy keresem ma is a betűket. Az egyik messze, a másik is túl a határon. Gyermek vagyok, útjaimat vég nélkül újra járom…



Találkozás alig, mi pedig árván élünk messzi, minden simogató rokoni kéztől távol, elveszve.


Vonat visz és végre Nyíregyháza hatalmas állomása. Konflis gurul,  Debreceni utcán lovak patája koppan, csomag, kosár rázkódik a sarokban. Anyám arca fáradtan is csoda, biztató csendes, szelíd mosolya. Pedig széttépve, széttaposva már minden remény, hogy szülővárosom újra legyen övé és enyém. Utca kanyarog, rövidre metszett gömb akácok, artézi kút, s nemsokára egy öreg kerítés előtt állok. Aprócska ház, egyetlen konyha és szoba. Nagy cserépkályha , nekem maga a csoda, ezüstszínű ajtaja, és a rés, azaz az üreg, ahol a teát melegíthetik meg. Tea fő újra, anyám nővére, Icuka findzsába tölti a forró vizet, cukor koppan, kockacukor, elnyeli a sötét lé, kortyolgatom. Kezet és szívet melegít.

Az ágyban nagy párnák közt fekszik bénultan nagyanyám Zsuzsanna, akitől a nevem második felét kaptam. Ablak felé néz, ó azok a régi faragott ablakok, még ma is azokért bolondulok. Aprócska arc, kicsike konty, kerek szemüveg, csendes beszéd, három éve nem hagyhatja el az ágyat, nagyon beteg.

Ránk néz, talán mosolyog, én kicsi gyerekként csak téblábolok. Mindenki idézi a maga emlékeit. Három éve fekszik, ötvennyolcas elűzetésünk után most láthatom először anyai nagyanyám, öcsémet bemutatni hozhattuk el átutazva fél Magyarországot, hét éves lehetek akkor talán.  Gyenge test, erőtlen, sovány, nézem őt és nézem az én szépséges bánatfelhős anyám.



Másik út, másik vonat. Átszel folyót, kanyargós határokat. Döcög, vánszorog, füstös a szél, anyám etet-itat minket és mesél, mesél, mesél. Mi nyüzsgünk, mocorgunk, s izgulva várjuk, hogy nagymamám ölelő karjába a hosszú út után leszálljunk. Különösen én vagyok oda érte, annyira jó, ő maga a gondoskodó béke. Süt, főz, kel a kalács, telik a kemence, kenyeret dagaszt, s nekünk mindent elmagyaráz reggel, délben, este.

Jutka fiam! – így szól anyámhoz, s anyám szorgosan tesz-vesz, hegynyi krumplit hámoz. Nagy kert, istálló, ólak, és hátul a pajta. A pulyaszedő legfőbb birodalma.

„Kósa néni aludjon egy órácskát ebéd után!” Orvosi utasítás és mi hátra osonunk, hogy ne zavarjuk lepihenő nagymamám. Huncut, csínyre kész unokatestvérek meghúzódunk a nagy diófák árnyéka alatt. Miénk a hátsó kert és a pajta, míg anyánk bolondosan ránk nem ijeszt, és mi visítva rohanunk át az udvaron, bizony a pulyaszedő volt az ott! Megijedtünk nagyon!





Régi idők, színek, szavak.

Emlék repít, egy pillanat és számban érzem a kemencéből kivett forró kalácsok ízeit, ahogy a cukor rá olvadt, karamellizálódott, és hozzá a frissen fejt tejecske volt reggel és este. Hót fáradtan dőltünk ágyba. Fára másztunk, macskát hajkurásztunk. Garamra futottunk, aztán éhesen vissza, bőrig ázva.



Aztán eljött a keserves nap, indulni kell, vár otthon apánk, indul a vonat. Nagymamám elkísért a határig. Sírok ma is, ha arra az elválásra gondolok. Nem értettem én kicsi gyerek, miért kattognak nélküle tovább a vonatkerekek, csak kiáltoztam zokogva… Mamám, Mamám!

Hiába kerestem-kutattam, az én mamám, elbújt az állomás mögött, kendője csücskével törölgette szemét, s csak az utolsó pillanatban vettem észre, zokogtunk ő az épület mögött, én meg jajongva csüngtem a vonat ablakán! 
Hány év telt el pontosan nem is tudom!




Most Lenci kiáltja, ha felhívnak telefonon. 
Mamám! Szeretlek, hiányzol nagyon!

Arca, arcuk összemosódik, vonásaikban anyám, nagyanyáim mosolya játszik.

Bújócska ez, a géneké!

Hálás vagyok a hangokért! Ha ma üres is a kert, s nem simítja végig az a kis kezecske gyengéden mind a szirmokat, nem repül magasra Simon lábáról a labda, s ha a gyöngyök, fonalak, olló és papír kupacából Lilim ma nem is alkot valamit…
És a gyerekeim, ha ma nem is érkeznek csokor virággal. Szeretem így is, ezt a bújócskázó, megcsendesült világot! Mert hallhatom és nézhetem őket, és olyan okos már körülöttem minden, hogy szinte őket is érzem. Tudom, amikor érintésük, ölelésük újra felidézem, hogy a legnagyobb ajándékok ők nekem!

Szeretnek! És nem választanak el bennünket határok! Nem kell más csak türelem és nemsokára együtt nézzük majd a Dunát és együtt számolják a hajókat velem!

Kezünk szorosan tartja a jelent, hálás ölelés lesz a jutalom mikor kezemet újra kezükbe kulcsolhatom.




 Süt a nap és eső pereg, nézem a távolban tornyosuló fellegeket, valahol az égen biztos szivárvány színesedett!








1 megjegyzés: