Régi idők...

Az ágak majdnem földig érnek

mégis alig látom a fát

egyetlen kép vakít a lombokon át

alatta TE állsz

háttal a fénynek

hány év múlt el jeltelenül

mégis
ma is
téged ezer közül...
talán megérzed
 

minden oly ismerős

barna kitérdelt nadrág

kopottas szürke félrehordott cipő

megtorpanok

és

meghátrál velem itt az idő

egy pillanat csak mégis őrült hatalma van

nem reméltem hogy kincset sodor elém mai utam

unalmas hétfő délelőtt
szótlanul várok
 szeszélyes virágok között

hajadba megszámolhatatlan

ősz tincs vegyül

távolról nézlek

csendben pereg le a könny legbelül

kopott cipő és öreg kabát

eltakarja arcodat
egy
hosszúra nőtt lomha faág

megszürkült évek száguldanak

rám köszön újra az a sebzett tavasz
 szirmok peregnek szanaszét

remegve 
kavarogva
zúdul
 illat és fény

régi szép idő

nem múlik semmi sem el
tucatnyi év mennyi bánatot halmoz
magával mennyi vágyat cipel
ma
is
haza visz a cipőm 

viszlek magammal és te is hazaviszel.