Tizenegy év...

 Amikor a rózsákra nézek, vagy az írisz selymében gyönyörködve megállok, magam előtt a virágok mellett gyakran még arcokat is látok.
Az arc többnyire tiéd Mama!
És tőled való a törekvés is, hogy szép legyen.
Te plántáltad belém a rácsodálkozás képességét. A mindig lehet jobban, szebben gondosságával, de nehéz volt felvenni a versenyt, szinte lehetetlen.
Citromfű teát kortyolsz kint a kertben és madarak, bogarak, lepkék röptét nézed. Néha hallom a muzsikát, amit sodort a szél kertedben.
Vagy újság lapja zizzen, könyveké, miket olvastál, hogy bölcsebb legyél.
Ó jaj!
Milyen nehéz a múlt időről írni, elfogadni az elmúlást.
Könny és mosoly keveredik, hisz mindenféle génjeid élnek bennem, bennünk tovább.
A nem szeretem, de mégis tőled valótól, az örömmel eltöltő felismerésekig... Ez is tőled van Mama!
Május van, rózsák fakadnak, az utolsó kis sárga tulipán megbújik egy bokor tövében.
Madarak csicseregnek.
Méhek gyűjtik szorgalmasan zsályák mély kelyhéből a port.
Szorgalmasak, mint te voltál!
Ezt a napot választottad a búcsúzásra. 
Tavasz a kedvenc hónapom - mondtad.
Most a legszebb napokba is bánat vegyül, mert árván hagytatok
bennünket mindketten, egymás után.
Tizenegy éve már, s mosolyodra most is vágyakozom.