Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2021. február 13., szombat

A folyón át...

 Ilyen hidegben is? - kérdezi.
Igen! - válaszolom.
Fúj nagyon a szél! - mondja.
Sebaj! Öltözz jó melegen! - már megint lüke tanácsot osztogatok, naná, hogy melegen fog felöltözni, egy egy kis ideig még nem aktuális fürdőruha.
 
(Mióta betört a "sarkvidéki" hideg más elfoglaltságok miatt pihent a lépésszámláló kicsinyét. Szerdán megjártunk három megyét, de csak autóból néztük a telet.
Tegnapelőtt aztán a szél asszonta, hogy megmutatja erejét, s hogy látszatja is legyen szét is tépte nemzeti lobogónk sarkát, úgy belé akaszkodott. Most a zászlórúdba akadva kornyadozik szegény, mert nincs olyan legény, aki kiszabadíccsa! Mert ahhoz létra kellene, s a jegyes, csúszós talajon való mászkálásnak nem most van a legjobb ideje.)
 
De mi azért csak menjünk!
Kabát, sál, sapka, kivételesen kesztyű is...
A kompra kell a maszk!
Hátha a Duna fölött rohangáló szél valamit ránk ragaszt, Persze hogy nem, de mi nagyon szófogadóan felvesszük, ha muszáj. És ahogy kinézünk, az kész kabaré.
A kutya sem ismerne fel, úgy bedunsztolódunk, olyanok vagyunk, mint egy-egy kisgömböc.
Mókás dolog ez, s ha már maskara, azaz lúd, hát legyen kövér...
Hogy jönnek ide a ludak? Sehogy! Ellenben szóba jöhetnek más szárnyasok. Például a révházi kacsák, akik ismét békés egyetértésben tisztogatják tollazatukat a parton. Pompázatos gácsér fényes tollai messziről ragyognak a napfényben. 
Meg is jegyeztem magamban, látszik, hogy a házasság hete van...Ezek kacsák jóban, rosszban kitartanak.
 
Szikrázóan süt a nap, s nem bírom ki kattintás nélkül.
Révsegéd úr meg is kérdezi mire jó ez a sok fotó?!
Mániám - gondolom, de a szónak igazából más értelme van.
Szél süvít, Duna csendesen apad. 
Kiköt az ügyes kormányos. 
A szél meg újult erővel felborzolja a hullámokat.
 
Valami kevésbé huzatos utat válasszunk ma!
El is indulunk balra, a nyár óta nem látogatott távoli part felé vesszük az irányt.
Fagyott tócsákon szikrázik a nap.
Vásott gyerek vagyok, mert minden ékeskedő jéghártyára rátaposok. Recseg, ropog, felkacagok, de útitársam korhol, hogy rossz vagyok. Csodálja a befagyott vizet, azt mondja még sohasem látott ilyet.
És azt is hogy ne lépjek bele, ne törjem össze.
Jó legyen hát a kedvére. Pedig én naaagyon (!) szeretek rálépni a jégre, hát még ha csúszkálni is lehetne, de még nincs elég vastagon befagyva!
A folyó magas, így tavaly felfedezett félszigetcsücsökhöz nem mehetünk le, befordulunk hát az erdőbe. Az ég csoda kék, mindenféle madarak röppennek a fák között. Belegabalyodunk a bokrok sűrűjébe, éppen egy őzike fenekére leszünk figyelmesek, ahogy tőlünk néhány méterre eltűnik a fák között.
Jobb lesz járt útra térni, mert az erdő egyre áthatolhatatlanabb, visszafordulunk hát, s kicsit odébb meg is találjuk az átjárót. Erdei úton lépkedünk, száraz ágak, gallyak roppannak össze talpunk alatt, nem messze tőlünk leszállnak egymás után a kismadarak, csendesítjük lépteinket. Mindenféle magok a földre szórva, sejtem, hogy az őzek etetésére szánták a kukoricát, néhány méterrel odébb magasles van az ösvény szélén.
Lépteink hangjára a csipegetők eltűnnek a sűrűben. Az őz nyomát sehol sem találjuk...
Néhány száz lépés kijutunk a gátra, a vízművek kútjai melletti úton lépkedünk, a szél hátulról vágtázik végig a nyiladékon, kapucni fel, de szemben velünk a nap engedékenyebb, s arcunkat melengeti. 
Hamarosan ismerős terepre érkezünk, ahol már bizton tudjuk merre tovább. Nemrégiben erdőt ritkítottak, leginkább gallyaztak errefelé, a munkagépek alaposan felszántották az utat. 
Fagyos a föld, de a napocska itt-ott tócsává melegíti a hófodrok szélét, minden csillog, mintha gyémánt ösvényen járnánk. Bozót és tüske, jókora szúrós bogáncs akad sapkámba.
Hol jobbra, hol balra kerülgetjük a befagyott kátyúkat.
Egy kis idő múltán kiérünk a szélvédett útról, s újra a folyó medrénél vagyunk. 
Sasszemű útitársam, mint mindig most is észrevesz valamit...
A part menti fákra vízcsipke fagyott, az ágakon szépséges, sziporkázó csipkefátyol.
Hiába igyekszem jól lefényképezni telefonnal lehetetlen, nagy gépet cipelni meg lusta vagyok.
Járunk még egyet a légies természeti szépségben gyönyörködve.

Azután, míg a komp  kanyarodik egyet, megpróbálom dermedt kézzel kezelni a masinát, de a kép  nem adja vissza a téli csodát...
Zúg a motor, a folyón átszáguld a szél, gyermekkori hidegekre emlékeztet ez a későn érkezett tél. 
 
(Tájékoztatom az utazóközönséget, hogy ezen a felületen elkövetett "útinaplós" bejegyzéseim nyomokban sem tartalmaznak szépprózai törekvéseket, ellenben emlékmorzsák, régi hangulatfoszlányok, vannak benne bőben.)


 












 
 


 

2021. február 12., péntek

TÉL - VÉGRE!

 Szél uraság vette át a hatalmat,, végig vágtázik a kerten, törik, hasad vén diófánk száraz ága, gallya, nyikorog a kémény kakasa. Szél dudorászik az ablakom alatt, réseket keres és talál. Kitekintős kis szobámban 12 Celsiuson áll a higanyszál.  

Itt aludni jó! Mert csillagok világítanak a tetőablakon, hajó rohan a folyón, mert a hajnal első sugarai majd bekukucskálnak, amikor fényt küldenek a megfagyott, didergő világnak. És láthatom a hóba szorult hóvirágokat, a cseresznyefa ágán himbálódzó etetőt, a kerten átsuhanó éhes madarakat, a folyót, a fákat, melyek a túlparton rám várnak. Négy óra múlt, kibújok a pelyhek közül, takaróm visszaigazítom, ne szökjön el az a picike meleg. 

Első a víz, csorog, zubog, forr… Teás kannába hibiszkusz virág, finom ám, főleg azért, mert a fiam hozta nekem. Nagy fehér, szögletes bögrébe is csurran a forró vízből. A szokás hatalma – három Albert keksz, tejszín, kávé, abból is a nes, és kanálka méz. Ujjamra szinte mindig ragad egy csepp. Kavarom, kóstolom, finom.

Szél süvít át újra az udvaron. Csak nem hagy nyugodni a mínuszok serege. Be kell gyújtanom, de izibe. Tegnap a kerti  fák alól összeszedtem a száraz gallyakból egy marokra valót. Alulra akác kerül, közé gyújtós és a hárs alól felmarkolt gallyak, aztán egyre vaskosabb hasábok. Gyufasercenés, s a következő kortyolás ideje alatt a fa lángra kap. Nyalja, falja, mohón öleli a fát a friss láng. Perceg, pattog és remeg, ez a pótlásként vett akác remek! 

Újabb korty és még egy keksz falat. Meggondolom magam, az ágy még várhat. Régi puha és meleg bárányszőrt a tűz elé terítek, árad a hő, lekuporodok. Bögre és telefon, olvasgatni fogok. A hőmérő bizony – 9 fokot mutat, sötét is van a kinti, fagyos világban, s a nagy zimában nem jó vacogva kávézgatni az ágyban. 

Kortyok és hírek: Hideg van! Szibériai! Jég! Hol vannak a hókotrók, a lapátos emberek?! Mind megfagyunk, rettenetes ez a hideg!

Kávém fogytán, teáskannában a száraz virágok már megáztak és szétnyíltak  a forró víz alatt. Bögre csere, áttetsző teás poharat veszek kezembe, mehet egy kiskanálnyi méz bele. Állok a kályha előtt, kezemben rubin színű az ital, a parázs is pirul, s én elindulok...

Csúszkálva, botladozva, majd egyre sebesebben érkeznek a gondolatok. Régi telek dicsérete! Amikor a hó, hó volt, a jég pedig jég! A hideg pedig nem csak ritka, nem várt vendég.

Kezdődjék el hát visszafelé az út:  Az iskoláig reggelente - mely messze volt otthonunktól - a munkásokat szállító ponyvás teherautó vitt el. Gondoskodtunk róla, hogy a hazajutás már tartalmazzon izgalmakat. Induláskor Anyánk markunkba számolta a tíz és húszfilléreseket, ami éppen kitette hazafelé a buszjegyet, de mi spóroltunk, télen krémesre, tavasszal és nyáron egy gombóc fagylaltra, ami akkoriban éppen 50 fillér volt, (hagyjuk most a fagylaltot, hideg van nélküle is) a buszjegy ára kilencven fillér, vagy egy tíz lehetett.  

Iskola után megvártuk egymást az egy irányba tartó gyerekekkel. Lehettem kilenc, tíz éves, s a többiek sem voltak idősebbek. Megbeszéltük az útvonalat, persze hogy kerülő úton volt a leghamarabb. Fás, ligetes, füzes és a kicsike patak. A patak jegét ki nem hagyhattuk, roppant és recsegett bakancsunk alatt, csúszkáltunk és egymásra dobáltuk a havat. Azután kiérve a keresztesi útra a szántóföld mellett ballagtunk tovább, megrugdosva minden egyes villanypóznát, s a deres vezetékről lehulló fehérség alatt bámultuk a szépet, s megszomjazva bevallom megkóstoltuk a friss havat. A telepig tartott a közös út, nem is emlékszem a telep pontos nevére, de mintha valami bányászással lehetett kapcsolatos. Csincsén bányásztak lignitet… az is lehet, hogy becsap az emlékezet. Lényeg, hogy ott elhagytak az ikrek és egyedül bandukoltam tovább.

Gőzölgő, illatos konyhában anyám kapkodta le rólam a táskát, sapkát. Kivörösödött kezemre hideg vizet kaptam, és forró levest mert tányéromba. Jaj, de nem szerettem azokat a leveseket! Köménymag, lebbencs, paradicsom vagy tojás leves. Jó esetben tésztaleves, mert akkor a leves után az anyám gyúrta tésztából valami finomság következett. A kalácsok, kelt tészták készítésének mestere volt ő, túrós béles, lekváros bukta, fánk várta az éhesen hazatérő gyerekeket. Persze ehhez előbb a levesből is enni kellett.

A konyhában sezlon állt, rajta takaró, oda bekuckóztam, míg minden porcikám átmelegedett. Bakancs, lódenkabát, vasrag zokni és kesztyű a tűzhely közelében száradt. Bátyámtól, nővéremtől örökölt ruhák, cipők, mackó alsók, stoppolt könyökű pulóverek. 

Anyám nagy piros vajlingban mosogatott. Hamarosan nyúzni, kérlelni kezdtem , hogy mikor mehetek ki végre csúszkálni a jó hideg télbe! 

Messzi múlt, mennyi fázós reggel és délután. Mennyi szegénység, és mennyi gondoskodó szeretet és még több türelem anyámtól. És mennyi reményből szőtt álom, az egészet most újra élem, magam előtt látom.

Közben felébredt a világ, látni lehet a pirkadatkor elém táruló csodát, a jegyes szélben a zászló is elszakadt. Nézem a vizet, még nem úsztat jégtáblákat, ahhoz kell még néhány igazán hideg nap.

 

 

 

 

2021. február 9., kedd

KUTYA A KANAPÉN...

 

 

 
Kutya a kanapén...


Eső karmolássza a csendet
sötét hajnali ablakon
didergő ágak megremegnek
jeges cseppek motozását hallgatom
 
egyre csak ő jár a fejemben
a
néma eb
ül mozdulatlanul
nem ugat
nem morog
ki tudja utoljára enni mikor kapott

kényelmes a hely
pazar a kilátás
nap süt rá 
mellette egy piros fazék
oldalt az ól
furcsa szerkezet
két fala van
teteje is szedett-vedett
a
kutya jámbor
mozdulatlan
rongyos a kerevet
ki tudja utoljára mikor és mit evett

tágas a horizont
káprázatot fest fölé az ég
a
búza már kikelt
s
a
kalyiba mögött
smaragd és fekete földek
mélyen felszántott 
magra vágyódó zsíros friss rögök

ölelőn simítja világos szőrét a fény
körülötte fekete zsákok
mindenfelé szemét
háztetőbe régen belekaphatott a szél
kupacban korhadt deszka
odvas gyökerek
 a
kutya csak ül
nem morog
nap ontja rá a könnyű meleget
 nem zavarják nyugalmát
bámészkodó léptek
sem
zizegő zacskók
rozsdás edények
vackok - kacatok
a
kutya csak ül csendesen
melengeti bundáját a délutáni nap
nem moccan
nem morog
talán nem is harap

ül és vár
 türelmesen
ki tudja enni utoljára
kitől és mikor kapott

kerülnek e fazekába
valaha
húsos cupákok
ropogtatni való csontok
ínyét csiklandozó finom falatok?!
 

 

2021. február 8., hétfő

Megyünk...

 

 

Megyünk...
Az ártéri erdőn végig, cuppog a cipőm a felázott utak szegélyén óvatosan lépegetünk, majd a szárazabb ösvényen elkanyarodunk a gát felé.
Kevés a mozgás, a mai szeles, szürke foltos idő nem kedvez hosszabb sétának.
Hallgatjuk a csendet.
Mennénk a tóhoz, de most nem lehet, hatalmasra duzzadtak a vizek.
Balra egy szűkebb ösvény vezet, elkerüljük hát a sártengereket. 
Életnyomok.
Megtorpanok. 
Van itt néhány kert, ahogy elkanyarodunk a folyómedertől. Vén, metszésért sóvárgó rózsák. Öreg, mohlepte fák, zuzmós, zöldes-sárga ágak, betegség terjed, már szinte minden fát megtámadt.
Elhagyott kertek, gyümölcsfák, bokrok.
Már senki sem hívja őket élni, teremni, gyümölcsökkel ékeskedni. Korhadt ágakat szaggat róluk a szél. Aranyló almát, vagy éppen rubin pirosat nem szakaszt róla se gyerek, se szomjas vándor.
Álldogálok a kerítésnél, kacsok, indák nőtték be a kaput. Hintaágyon levélkupacot dédelget a szél. A szőlőtőkék talán még nem adták fel, itt sorjáznak a kerítés mentén.
Vajon lesz e bennük élet az idén?!
Majd tavasszal megnézzük újra - szól gyaloglótársam.
Már füzetkébe kellene jegyeznünk a sokasodó "majd megnézzüket".
Vajon még járunk majd tavasszal erre, figyelve az élet iramodásának friss jeleit?
Nézem a tőkéket, és szememmel rést kutatok a kerítésen, de áthatolhatatlan. Pedig úgy bemennék. Lesöpörni a vastagodó avart a hintáról, a kiszakított kamraajtót betámasztani, hogy ne nyikorogjon, ne csapkodja a szél. És majd nyár vége felé megkóstolni a szőlőt, ha még teremne valamely öregedő vessző édes fürtöket.
Négy vagy talán hat kulipintyó, az egymás melletti telkecskéken, így-úgy összeeszkábált kalyibák. Egyikükben sem látni, hogy gazdájuk még ki-kilátogat. 
Valaha szép tavaszok illata simította a fáradt arcokat, melyek a várva várt hétvégén az erdő melletti csücsökben feledték a heti robotot. Vagy éppen nyáron kerestek enyhülést a folyó hűsítő hullámaiban. Ősszel aztán megkóstolták a termést. Mustot, murcit, vagy félig-meddig kiforrt borocskát kínáltak egymásnak a szomszédok.
Nézem a lépcsőt, a házat, az elhagyott . ottfelejtett létjeleket.
Szívemben mindenféle emlékeket összekeverek.
Azután továbbmegyek.
Az ösvény a gát mentén messzire vezet.
Arra tovább mi lehet?
Majd egyszer még messzebbre is elmegyünk, és könnyű kis hátizsákban elemózsiát is viszünk. 
Most fel a gátra. 
Ahogy kiléptünk az erdős, ligetes ösvény védelméből acsarkodó szél kap máris a kabátba, összehúzzuk és újra begomboljuk a felső gombot is, a sapka ismét fejünkre kívánkozik.
Túl vagyunk már a falun, négyfelé elágazik az út. A gát túloldalán, jobbra egy apró házikó, kéményből sovány füst tekeredik, kutya ugrál, lánca nem ereszti messzire. Világvégi színek a horizonton.
A gát tetejéről messzire ellátni. Balra az erdő, a kivágott nyáras törzsei halomba igazítva. Jobbra a kertek. azután a Mester utca következik  öreg házaival, majd pedig a falu.
Lassan már jobban eligazodunk, mint otthon.
A múlt heti bolondozó tavaszias idő néhány kertszeretőt már kicsalogatott, árulkodnak a kerítések mentén itt-ott kévékbe kötözött ágkupacok.
Odébb tavaszt sóvárgó selymes fátylat ringató füzek és mogyoróbokrok, végre friss színek lopnak reményt a szürkeségbe. Kopott kapuk, rozsdás kerítések, s újabbak váltakoznak számunkra érthetetlenül. Valaha gondos kezek által ültetett diófasor szegélyezi az utat,  ágaikat  zuzmó zabálja, sehol egy egészséges közöttük.
 
Itt-ott életnyomok a lakatlan házak között.
Füst.
Kutyaugatás.
Szélbe száradó ruha.
Kacsák.
Tyúkok.
És lovak!
Két porta végében két pár ló, barnák és feketék.
Szépek, fényes szőrükre örömmel nézek.
Beszélek hozzájuk kicsit, hogy értik e nem tudom.
Várom, hogy felém forduljanak.
 
És már megint az emlék repít.
Kőből faragott itatóvályú volt az udvaron, nagyapám surcot viselő szikár alakja, fehéren villanó bajsza, szigorú hangja...
A ló nem iszik, ha a vízébe beleteszed a kezed! - mondta.
Gémeskútba merülő vödör, víz csobbanás.
A ló, a kincs, a segítőtárs.

Bennem maradt örökre az akkor megtanult tisztelet.
 
 


 

 

 

 

 

 

2021. február 6., szombat

Megyünk tovább... Útinapló...


Mondhatnám azt, hogy a héten csúcsot javítottam, magamhoz képest persze, a lépések szaporodását illetően (62 ezer meg még néhány lépés).
Meg mondhatnám azt is, hogy...
Inkább azt mondom, pontosabban azt írom, hogy az út nyomokban bánatot tartalmaz. Alanti muzsika jelzi, hogy NO PROBLEM, hisz néha nincs is magyarázat arra mi is történik bennünk és körülöttünk.

De ne szomorkodjunk, mert nyomokban hódokat is tartalmaz ám!
Azaz hódnyomokat!
Menésünk az egyes kompra sikeredett.
Már a hűtőben lapult a torta, drága kis hétéves habcsók terroristám köszöntésére- finom fatörzs.
Összegyúrt stangli pihent, hús a sütőben, nem raktam nagy tüzet, elsüldögél az magában, nélkülem is.
Mosott ruha száradt a langyos levegőben.
Én meg romeltakarítás közben igyekeztem kicentizni az idő, ha begördül egy autó a révhez, akkor ráérek egy órakor elindulni, ha nem, akkor meg minek kapkodjak legfeljebb helyi séta lesz.
De lett autó, felkaptam a kabátot, zsebbe mélyesztettem a vizes flakonkát, pillantást vetettem a menős cipőre...
Miután megfogadtam, hogy tavaszig nem mosom le róla a sarat nem sok teendőm van vele, a recékbe száradt sár kipereg, ha erősen összecsapkodom, s már húzhatom is, és indulás.
Zsömle kutya a kapunál erősen csóválta farkát, sejtetve, hogy már látja sétatársamat.
Lenyargalunk a révhez, a komp már a folyó közepén jár, s itt a parton is autók várnak az átkelésre.
Fölöttébb mocskos a víz, habzó szmötyi terül a peremére, szennyet nyomtak szegénykébe.
Állunk hát a parton, nézzük a folyót, a sáros hömpölyeg rohan, gallyak és ágak tetején úszkálnak.
Az ég semmi jót nem ígér, látszatja sincs a napnak.
A túlparti kacsák messzebb mentek, távolabbi nagy fatörzsön találtak maguknak csendes pihenőt.
Kompos "bácsi" vicceket mesél... a csacsik éppen ebédelnek, egykedvűen álldogálva a szénakupac körül.
Elindulunk, lépésszámláló nekibuzdul.
Sokadszorra is ugyanazon az úton megyünk. Szeretem nézni az ártéri erdőt, figyelni a változásokat. Keresni a jeleket, beletúrni a vaskos avarba, hátha korai virág készülődés nyomaira lelek.
A vízben álló fák törzsén látszik, hogy valamennyicskét apad. A vadkacsák szép kényelmesen kiülnek egy-egy vaskos tönkre. Lekapnám őket, de az első avarzizzenésre szárnyra kapnak.
Vacakolok a fényképezéssel.
Apró termetű harkály száll az ágra, jön a párja is. Megélénkül az erdő, madarak itt, és madarak ott, s ahol nem látjuk, onnan elérnek hozzánk a hangok.
Már csak egy hónap... sóhajtunk a friss levegőbe, de nálunk ezt jobban tudják a gácsérral úszkáló kacsák.

Merre menjünk tovább?
Mindig van választási lehetőség.
Mindig!
Jobbra, vagy balra? - mi rendre el is játszadozunk, azzal hogy tovább merre..., most a part mentén folytatjuk. 
Nem is annyira sáros, szól lábbelijét mindig féltő útitársam. Kerülünk egy nagyot, s tanakodunk a hepehupák közül vajon melyik a hepe és melyik a hupa?!
Bringás nénik messzitől intenek, ma négyen róják a köröket.
Mi pedig egyre mélyebben szívjuk magunkba a nyers illatokat.
Így-úgy, de eljutunk a Ballik tóhoz... harmadjára járok ott, nem is tudom, hogy valójában jól jegyeztem - e meg a nevét?! Egy idősebb férfitől az első alkalommal érdeklődtem, s elmondta hogyan lett az egykori  kavicskotrásból egyszer csak Dunára kinyitott tó.
 
Nahát pecások a túlparton!
Alaposan felkészültek, körülöttük mindenféle eszközök szétpakolászva.
Fény sehol, nyoma sincs a múltkori, azúrban fürdőző szépségnek, a minden szürkeségben távoli "valamit" látunk.
Nézzük meg!
Árkon, bokron át lépegetünk, járhatatlan utak, ágak, szúrós bokrok, ősszel talán lakmározni is lehetett a szederből. Szikkadt kökényszemek.
Már nincs sok hátra... átérünk a tó túlsó oldalára, s a "valaminek" nyoma veszett, hiszen az nem más, mint a folyón túli sóderhegyek. Megtréfált a látvány.
Pecások üldögélnek, nem rezdül a damil, élvezik a csend jótékony simulását.
Nem fogunk semmit, még korai lenne... csak annyira hiányzott már - mondják mindketten.
Elárulom nekik, hogy következő életemben én is nyugger pecás férfi leszek.
Nevetésünk deríti az időt. 

És most jönnek a hódok!!!
Azaz jönnének, ha mi nem mászkálnánk birodalmuk körül. Mindenütt kidöntött fák, éles fognyomok. Hatalmas törzsek billentek ki a helyükről, mi meg bujkálunk alattuk. 
Éles fognyomok, gyakorló minták sorjáznak, épen hagyott fa alig van itt.
 
Órára pillantunk a hosszúra nyúló nézelődés után.
Már megint messzire csalt a kíváncsiság.
Megállapítjuk, hogy a hármas kompot ma sem csípjük el, akkor hát fel a gátra. Köszönünk a lovaknak, kutyáknak. 
Kecskék legelésznek egy tágas parcellán, fütyülnek ránk, azaz fütyülnének, ha tudnának. Falják a füvet, pillantásra sem méltatva az idegeneket. Nem csatangolnak el. Tudják jól a rendet. Tizenöten esznek, egy szép barna pedig a dombon figyel.

Itt-ott csattan már a metszőolló, vén gyümölcsös frissítése időszerű.
Fiúk közelednek. Vidám köszönés és mosoly. Sokadszorra is csodálkozunk: Errefelé szokás köszönni még az ismeretlen járókelőknek IS!
Az ártérben kivágott fák halmokban, az apróbbakat éppen autóra rakodják. A gallyak nagy kupacban várják sorsukat. 
Mi meg reménykedünk lesz majd új telepítés!

Enyészetté lett kis vityillók, elhagyatott udvarában mogyoróbarka libben, micsoda szín, nincs messze már a tavasz! Ezeket a kerteket szerette, gondozta valaha valaki. Kerítésre fonódó kacsok, indák jelzik, hogy a kaput évek óta senki sem nyitotta ki. Avar vastagodik a hintaágyon, moha terül a kerti bútoron.
Árvaság, ma észreveszem minden félreeső nyomodat.

A nap bújva maradt. Talán szégyelli magát, talán csak ódzkodik a látványtól.
Mert van mitől.
Erdőszélen, út mentén az emberi nemtörődömség nyomai. Lassan majd befedi a zöld az erdőbe cipelt redőnyt és ablaktokot, legalább a fakeretet lefelé fordítottam, nehogy a szögekbe egy arra tévedő állat véletlenül belelépjen.
Kiérünk a visszavezető útra, szokatlan csörgő hangokat hallani, hatalmas nyárfa száraz leveleit rázza meg a szél.
Megölelek egy fát. Most nem a "miénket", hanem egy betegtörzsű, szomorút választok. Homlokomat súrolja érdes kérge, csend és béke. Ma elválásoktól viselős a szív.
Látszik, hogy a folyó apadt, de holnap majd újra áradni fog - szól a révész, oldozva a vaskos fém kötelet.
Nézem a vizet, szürke, és szürkék fenn a fellegek, s a kacsák sem keresik még az éji nyughelyet.
Lábamhoz, hátamhoz törleszkedik a kis kompos cirmos macsek, selymes a szőre, jó meleg. Mondom is neki, hogy nehogy utánam szökjön  megint a kompra.
 
Messziről is látni a kertünket, a zászlónk hívogat, a fenyő messziről integet.
Mire kapunkhoz érek, a komp is hazaérkezett.
 
 

 
 
 
 

2021. február 4., csütörtök

Kompon álltunk tegnap (is)... "ÚTINAPLÓM"

 


Tizenhatezer lépés... Persze csak sacperkábé, mert a számláló időnként unottan abbahagyja a számlálást.Tegnapelőtt kihagytam a menést, párás, ködös, taknyos idő volt, kutyának sincs kedve kimenni féle.
De hogy tegnap is ugyanez látszott át az ablakon, már porcikáim úgy érezték, hogy a szerdát ki nem hagyhatom.

Így hát telefon, társkereső szolgálat, ki jön velem megjárni a gátat?
Lencse kész, kakaós csigából már fogyott is, szeretem a konyhát betöltő karamellás illatot. Három fahasábot a tűztérbe dobok, leverem a tegnapelőtti sarat a cipőmről. (Tavaszig szó sincs cipő pucolástól.)

Kukucskálás a kompra, s pontban délben, hisz autót látok a túlfélen - ez azt jelenti kapkodni nem kell - szóval délben leballagunk a révhez. Négy autó várakozik, a folyó hömpölyög, a parton felgyülemlő mocsok "életjeleket" mutat. Nem lakatlan a tájék, tört ágak közé flakonok szorulnak, dobozok, valamilyen tető, s a víz is sodor egy piros műhanyagot.
Megjő a komp!
Hosszas bénázás közepette az autók nagy nehezen helyükre kerülnek. Nekem mindig egy tanulmány az, ahogy a népek "viselkednek" a kompon. Nos most volt eddigi utaim során a leglátványosabb bemutató.
Hisz az ügyes vezető a révész irányítását figyelve hajt fel a platóra, nem megy neki, mint malac az ólajtónak, aztán oldalra sorol, hogy más is elférjen a hatszemélyes járaton.
Tegnapi főszereplőnkről egyik sem mondható el. Felhajt és középen megáll... mit nekem te zordon Kárpátoknak... fönt vagyok, oszt passz. Hogy a háta mögött várakozók lemaradhatnak, no ez cseppet sem fontos számára.
Kompos int, mi a part baloldalán tátjuk a szánkat, beszólogatunk, kacarászunk.  A folyó morajlik, az autó motorja berreg, a komposok nyugodtan jeleznek. Nem tudni, hogy a külföldi rendszámú teherautó sofőrje ismeri e a nyelvet?! (Juszt sem árulom el, hogy hová valósi, szolidalitok határon túli rokonságommal.)
No nagy nehezen szélre húz, persze nem elégé, aztán némi navigáció után csak sikerül nekije...
Mi már nagyon jól mulatunk, pláne, amikor a harmadik autós felgurul, tózse középre, francba az utána következővel.
Kompos fiú int, mutatja, hogy tessen szíves oldalra...
Hol tetszettek szerezni a jogsit? - kérdezném pimaszul, de gyaloglótársam megrovó hangja torkomra akasztja a szót.
Nem olyan könnyű ám ez!
Elhiszem, pláne, hogy eddig autót életemben csak egyszer vezettem.
Lassacskán mindenki bevackolódik, a Duna, mint fennebb olvasható veszettül árad, zúg a hajómotor, kidőlt fák, mint apró gyufaszálak húznak el mellettünk.
A túlparti kacsák, helyükön, ők ketten mit sem törődnek a lehajtó gépek zajával.
Nekik szép az élet, az ár elsodorta a szennyezett vizet.
Révházi szamarak unottak néznek fel, ha nem kapunk friss rágcsálnivalót, akkor más bennünket nem is érdekel.
Az ég felhős, mély paplan alatt alszik a nap.
Sütni fog mire visszaérünk - jósolja gyaloglótársam, s nyakunkba szedjük a lábunkat.
 
Megjárjuk sokadszorra a falut, először hosszában, majd a jobb felét keresztül, kasul.
Ismerőssé vált bringázó, gyalogló "nénik" integetnek, szót váltunk velük.
Rajtam úrrá lesz a falusi nosztalgia, az öreg ajtók, ablakok iránti szerelem.
Betekintünk a portákra, megbámuljuk az apró, piros vadalmát csipegető feketerigókat. Mire előkotorászom a masinát, már huss...
Beszélgetünk a kutyákkal, és végre, sokadik utunk során először elszalad mellettünk egy borzos eb. Jó házőrzők élnek errefelé, nem igen csángálnak el a rájuk bízott portáról.
Megtudjuk, hogy bizonyos Sanyi bácsihoz a postás rosszul dobta be a levelet, a kiáltozásra, a lakatlannak tűnő ház emeleti ablaka csak kinyílott.
Sok az elhagyatott ház, az elhanyagolt udvar.
Találgatjuk az okokat.
Kedvenc házaink vannak, sokadjára is sóváran bámulom az egyik öreg ház ablakait. Nagyanyáméra emlékeztető ablakok.
Gondolataim rohangálnak múlt, jelen és megoldásra váró jövő között.
Van még félóránk, a gát felé kerülünk. Zúgnak a gépek, a vágásérett nyáras "kitermelése" vége felé közeledik. A gépek szorgalmasan dolgoznak, rendezik a hatalmas törzseket, rönköket.
Faluszéli udvarra beköszönünk a lovacskáknak.
No még van egy kis idő, megölelem az út menti vén fát, talán hárman sem érnénk körbe vastag törzsét.
Gondolok rád, rá, rájuk, közel s távollévőkre.
Meg a kertek alatt várakozó tavaszra, erdei hóvirágnak nyoma sincs az mély, vastag avarban.
Már csak néhány száz méter, ballagunk kimelegedve, s felemlegetjük utazásainkat, meg azt merre és hová indulunk messzebbre, majd, ha szabad...
Addig is marad az erdő, a hála, a friss, eső utáni vaskos illat.
A füzek térdig vízben várakoznak.
Holnapután érkezik az újabb áradat.
Időben kiérünk a partra és a nap tényleg átmosolyog a felhők mögül, kigombolhatjuk a kabátokat.
 
Tizenhatezer lépésnek kis híja van csak, azt még lejárom.
Tüzet élesztek.
Melegítem a lencsét, jól esik a forró étel.
Utána lefújom a csigáról a porcukrot, nehogy túl édes legyen az élet.
 





 

2021. február 3., szerda

TE ÉBRESZTETTÉL?



Te ébresztettél? - kérdezem.
Sötét és nehéz takaró az ég nekem
mély a csend
csak egy hajó dohog távol
semmit sem üzen
miért ébredtem fel éjfél után
törhetem a fejem.

Te
ébresztettél fel
?
Megrohamoztak régi képek
tudom
tudom
hiába kérdezlek téged
én
ostoba
miért cipelem arcodat magammal
ha nem válaszolsz soha.

Te
ébresztettél fel
?
Mindegy is
gond és öröm messzire vitt
emlékek heves ostroma
megoldás nincs ma
hagyjuk talán holnapra.

Majd érkezik a reggel
vaskos hasábok 
parázsos tűzmeleggel
derengés
halk hangok
testőrt álló kitartó hóvirágok
másnak mutatják a rám váró világot
s
a
nyomasztó fájdalom
nem marad soká a vállamon
nappal minden szép
s
ha
álmokat tör szét majd az éjszaka
tudni fogom
varázslatot sző az ég kitartó ezüstös vándora.
 

 

Muzsika 

(Mert szép... bár a  hullócsillagokra várnunk kell még.)

2021. február 2., kedd

ÁRADÁS



Hömpölyög
zubog
elsodor múlt rögöt
tört ágak
mindenféle kacatot
kupacba gyűl a part alatt a lom

sárban és vízben dagonyázom
cuppan a cipő
kidőlt odvas fák
kettétört törzsek
sorsukra várnak
jéghártya olvad
s
a
víz egyre csak gyűlik
árad
 
lépteim nyomát már nem lelem
pedig erre jártam máskor is
késő délután és napittas reggelen
zabolátlan vágyak
sodornak vénséges fákat
törékeny gyufaszálak
 
szél nyargal végig a Dunán
 
kavicsot dobtunk
kettőt
hármat
százat
hol merre lehetnek
a
folyót fellázadt
éhesen nyaldos partmenti fákat
füzek buzdulnak
rügy feszül
naptárral mit sem törődve selymesül
madarak párban
hangjuk messzire száll
tavaszt sóhajtó
aranyban fürdőző táj

keresünk
mindent
mit messzire sodort az ár
tört világok
tükrös pengéje sebez
szétmálló napok - pazarló percek
mesék
nekem és neked

hajó rohan éppen a vízen
visszaviszi hozzád a szívem.