A folyón át...

 Ilyen hidegben is? - kérdezi.

Igen! - válaszolom.

Fúj nagyon a szél! - mondja.

Sebaj! Öltözz jó melegen! - már megint lüke tanácsot osztogatok, naná, hogy melegen fog felöltözni, egy egy kis ideig még nem aktuális fürdőruha.

 

(Mióta betört a "sarkvidéki" hideg más elfoglaltságok miatt pihent a lépésszámláló kicsinyét. Szerdán megjártunk három megyét, de csak autóból néztük a telet.

Tegnapelőtt aztán a szél asszonta, hogy megmutatja erejét, s hogy látszatja is legyen szét is tépte nemzeti lobogónk sarkát, úgy belé akaszkodott. Most a zászlórúdba akadva kornyadozik szegény, mert nincs olyan legény, aki kiszabadíccsa! Mert ahhoz létra kellene, s a jegyes, csúszós talajon való mászkálásnak nem most van a legjobb ideje.)

 

De mi azért csak menjünk!

Kabát, sál, sapka, kivételesen kesztyű is...

A kompra kell a maszk!

Hátha a Duna fölött rohangáló szél valamit ránk ragaszt, Persze hogy nem, de mi nagyon szófogadóan felvesszük, ha muszáj. És ahogy kinézünk, az kész kabaré.

A kutya sem ismerne fel, úgy bedunsztolódunk, olyanok vagyunk, mint egy-egy kisgömböc.

Mókás dolog ez, s ha már maskara, azaz lúd, hát legyen kövér...

Hogy jönnek ide a ludak? Sehogy! Ellenben szóba jöhetnek más szárnyasok. Például a révházi kacsák, akik ismét békés egyetértésben tisztogatják tollazatukat a parton. Pompázatos gácsér fényes tollai messziről ragyognak a napfényben. 

Meg is jegyeztem magamban, látszik, hogy a házasság hete van...Ezek kacsák jóban, rosszban kitartanak.

 

Szikrázóan süt a nap, s nem bírom ki kattintás nélkül.

Révsegéd úr meg is kérdezi mire jó ez a sok fotó?!

Mániám - gondolom, de a szónak igazából más értelme van.

Szél süvít, Duna csendesen apad. 

Kiköt az ügyes kormányos. 

A szél meg újult erővel felborzolja a hullámokat.

 

Valami kevésbé huzatos utat válasszunk ma!

El is indulunk balra, a nyár óta nem látogatott távoli part felé vesszük az irányt.

Fagyott tócsákon szikrázik a nap.

Vásott gyerek vagyok, mert minden ékeskedő jéghártyára rátaposok. Recseg, ropog, felkacagok, de útitársam korhol, hogy rossz vagyok. Csodálja a befagyott vizet, azt mondja még sohasem látott ilyet.

És azt is hogy ne lépjek bele, ne törjem össze.

Jó legyen hát a kedvére. Pedig én naaagyon (!) szeretek rálépni a jégre, hát még ha csúszkálni is lehetne, de még nincs elég vastagon befagyva!

A folyó magas, így tavaly felfedezett félszigetcsücsökhöz nem mehetünk le, befordulunk hát az erdőbe. Az ég csoda kék, mindenféle madarak röppennek a fák között. Belegabalyodunk a bokrok sűrűjébe, éppen egy őzike fenekére leszünk figyelmesek, ahogy tőlünk néhány méterre eltűnik a fák között.

Jobb lesz járt útra térni, mert az erdő egyre áthatolhatatlanabb, visszafordulunk hát, s kicsit odébb meg is találjuk az átjárót. Erdei úton lépkedünk, száraz ágak, gallyak roppannak össze talpunk alatt, nem messze tőlünk leszállnak egymás után a kismadarak, csendesítjük lépteinket. Mindenféle magok a földre szórva, sejtem, hogy az őzek etetésére szánták a kukoricát, néhány méterrel odébb magasles van az ösvény szélén.

Lépteink hangjára a csipegetők eltűnnek a sűrűben. Az őz nyomát sehol sem találjuk...

Néhány száz lépés kijutunk a gátra, a vízművek kútjai melletti úton lépkedünk, a szél hátulról vágtázik végig a nyiladékon, kapucni fel, de szemben velünk a nap engedékenyebb, s arcunkat melengeti. 

Hamarosan ismerős terepre érkezünk, ahol már bizton tudjuk merre tovább. Nemrégiben erdőt ritkítottak, leginkább gallyaztak errefelé, a munkagépek alaposan felszántották az utat. 

Fagyos a föld, de a napocska itt-ott tócsává melegíti a hófodrok szélét, minden csillog, mintha gyémánt ösvényen járnánk. Bozót és tüske, jókora szúrós bogáncs akad sapkámba.

Hol jobbra, hol balra kerülgetjük a befagyott kátyúkat.

Egy kis idő múltán kiérünk a szélvédett útról, s újra a folyó medrénél vagyunk. 

Sasszemű útitársam, mint mindig most is észrevesz valamit...

A part menti fákra vízcsipke fagyott, az ágakon szépséges, sziporkázó csipkefátyol.

Hiába igyekszem jól lefényképezni telefonnal lehetetlen, nagy gépet cipelni meg lusta vagyok.

Járunk még egyet a légies természeti szépségben gyönyörködve.

Azután, míg a komp  kanyarodik egyet, megpróbálom dermedt kézzel kezelni a masinát, de a kép  nem adja vissza a téli csodát...

Zúg a motor, a folyón átszáguld a szél, gyermekkori hidegekre emlékeztet ez a későn érkezett tél. 

 

(Tájékoztatom az utazóközönséget, hogy ezen a felületen elkövetett "útinaplós" bejegyzéseim nyomokban sem tartalmaznak szépprózai törekvéseket, ellenben emlékmorzsák, régi hangulatfoszlányok, vannak benne bőben.)