Versek....

 Korai ébredés és "nagytakarítás" az összefirkált oldalakon.., Néhány versmorzsa, töredék, mit sajnálok delete gombbal az enyészetbe küldeni...

 

A szívnek nem parancsol senki...

Oldalra fordulnék az ágyban

vállad kívánt hajlata felé

tudod pontosan úgy

ahogyan

szeretted

egészen szorosan

bőrünk finoman összesimul

lüktető erek

csalják végig testeden kezemet

nézném

arcod

s

figyelném halkuló lélegzeted

pillanat s te kizuhansz a világból

minden távol

egymásba szőtt ölelés elvarázsol

csend

és

hátadra elrejtett csókok

sűrű boldog a pillanat

már

mosolyogsz

ébredsz

átkarolsz

súgsz mindenféle

érthetetlen deres szavakat

lépcsők

nyomasztó magas falak

léptünk koppan a perc őrülten tovaszalad

 és

árván állok a döngő nagy kapuban

rám zuhanó magány

szürkére csíkozott

ősz

szomorúságba burkolódzó

füstös ege alatt.

(de rég is volt...)

 

 

 

Azt hittem hogy szeretsz...

Maréknyinál sokkal több az emlék

kavicsokból kirakott

fekete fehér

hosszan kanyargó gyöngysor

kezemben forgatom a köveket

nézd itt is ott is

szedtem magamnak drága kincseket

évre év és napra nap

egyre hallgatagabb

csend simul két ölelés között

résekbe tapaszt kételyt a némaság

láthatatlan selymével

font össze a vágy

soha és mindig

kérdés billen

de

megmarad itt bent

nem nyugtalanítom álmod

talán ott akaratlanul is a választ megtalálod

azt

hittem

hogy szeretsz

tévedek vagy így van

nem tudom

napra nap

gyorsan pereg.

Elmúlás ez is...

 

Hajnali sápadt fény

kopott képrámán üldögél

nem látszanak még a porszemek

ablak párkányán pókháló remeg

elült a szél

asztalon kint felejtett zacskóban

összebújik alma és körte

a

régi kertben jártam tegnap

elkísért maréknyi gyümölcse

nincs könny csak kesergő sóhaj

remeg bennem valahol mélyen

emlékekbe kapaszkodó szívem alatt

korhadó vén ágak

vadul kapaszkodó indák

billengő szőlőszemek

markomba esetlen fürtöcskét szedek

nem ágaskodom és le sem hajolok

állok a poros kertben egyedül vagyok

az

illat ugyanaz

színek és szavak ti hová tüntetek

senki sem áll a vén diófa alatt

kimerevített fekete és fehér a kép

kínzón sikoltó pillanat

anyám és apám

mintha hajladoznának diófa alatt

állok a kertben elveszetten

szaporodó évek nyomasztó súlya

ólom nehezék

elveszett vagyok

hiába sóvárgom

gyermeki vággyal azt ami  elveszett rég.

AUGUSZTUS

 

Szót sem szólsz csak átölelsz

lépteink halk fonódása

mélyzöld fák alatt

együtt megyünk újra a perzselően forró nyárba

vártam már

vágytam ezt a hosszú néma csendet

nincs kapkodás

fák ágain

az

első sápadt levelek mégis megjelentek

kezek érintik egymást

karok és vállak napfényben hintáznak

billegő szirom fürdőzik a fényben

hosszú út vagy utolsó találkozás csak

megyünk és hallgatunk

s

a

bőrünkbe ivódó cseppek

józan részegen

végig folynak majd le is peregnek

tűz és láng ejtette sebek

emlékszel még -  meg sem kérdezed

gyámoltalanul hallgatok

őszbe lépünk újra vagy tartogat az édes

gyümölcsteherrel ékes augusztus

nekünk néhány mézillatú boldog pillanatot?!

Ez az a perc...

 

Ez

az

a

perc

a

pillanat

mikor

a

túlparti erdőn átvilágol a nap

és

tükrös csodák

mutatkoznak a vízen

nesztelen bújócska közben

feketék és vörösek

huzakodnak

megálljt parancsolnának a mostnak

kitartó

arany lombok még sötét árnyak

folyón ezüstös lemezek kószálnak

néhány szürke unatkozó felhőpamacs

mit sem törődve a világgal

csak

úszkál az égi tengeren

grafit firkák a mozdulatlan fák

a

szél most másfelé tekereg

és

valahára

rálibben a fény

az

ajtó előtt kucorgó sárga őszi virágra

kalimpál szívemben a hála
hajók törik szét a csendet

ablaküvegen fénypászmák remegnek...

Október huszonhárom...

 Kegyelmi pillanat... 2021. október 22.

 Corvin köziek... - Cseh Tamás.

Bereményi Géza

Corvin-köziek

 

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

tisztán látom olykor mégis a szomszéd

nagyfiút,

szombat este jött ivás után,

s félrehúzott: van egy balladám.

 

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

mégis hallom bort susogva a szomszéd

nagyfiút,

azt susogja: Corvin-köziek,

s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.

 

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,

fegyvert fogtak egy-kétszázan,

nem volt más kiút,

ők voltak a Corvin-köziek,

s félrenézett, hogy ki hallja meg.

 

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind

a nagyfiúk,

s összegyűltek Corvin közben,

nem volt más kiút,

árvák voltak, úgy, mint te meg én,

senkik voltak, úgy, mint te meg én.

 

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

 

Rongy az élet, csak azt tudták,

s nincsen más kiút,

csak összegyűlni Corvin közbe,

s lenni nagyfiúk.

Isten szeme rajtuk épp megállt,

fegyvert fogtak, kezdeni a bált.

 

Rátámadtak Corvin közre tankok, fegyverek,

– úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg –

rájuk támadt az egész világ,

árvák itt nem kezdhetik a bált.

 

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,

visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.

Ruszki árvák égtek fáklyaként,

rongyok ők is: megtudták a tényt.

 

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.

Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,

másutt keres rongylángra valót,

máshol gyújtja embert és a szót.

 

Újabb tankok jöttek – súgta szomszéd

nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,

és a világ sose tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

 

Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen, kénytelen Istenszem előtt.

 

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,

lángra gyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,

meghaltak és egy se tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

 

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,

szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:

rongyos ember mind rosszat tanít,

gyertek enni most szokás szerint.

 

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,

– ezt a képet látom ismét, szombat este van,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árvatemető,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árvatemető.

 

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

KÉPTELENSÉG

Eső kotorász a tetőablakon

hol belekezd

hol halkul

álmosan hallgatom

 nincs hang se jel

hajók is alszanak

inni se megy

éjszaka közepén folyóhoz a vad

összekuszálódott furcsa lábnyomok

tegnapelőtt láttam akkor jártam ott

idő rostáján kifolyt órák után

most alszanak

szusszannak csendesen

vadász sem járhat kint

ilyen szomorú árva éjjelen

nincs

hold

se

fény

se

éber

csillagok

 

küszöbömön megülnek

sárga vörös és barna torlaszok

nagy kupac levél

mit szélpostás itt hagyott

maroknyit ha behoznék

tán lenne rajtuk a búcsúüzenet

vagy csupán egy kérdés

szép nyarunkból mi maradt meg

nekem és neked

 ?

 

Tört rózsa a földön

hulló szirmok

nehéz illatok

megbújik a pók

 ezüst hálók helyett 

álmokat sző és színes terveket

ágak gallyak szanaszét hevernek

képtelenség hogy mindennek vége lett

csak a csend figyel és újra cseppre csepp

 dolguk végeztével

elszunnyadtak vihart korbácsoló

nyárűző szelek...

 

 

 

 

 

 

 

Hajók...

 

Száz fénycsík szalad és tűnik el

visszahullik a fekete hatalmas lepel

összezáruló hullámhegyek ölelnek

távolodó hajótesteket

hajnalt várnak füvek és fák

mégis szundikál kicsit

az

álmából felvert világ

de

amott

keveredik már a festék

színnyilak hasítják az eget szét

valahol távol vörös tűz lángol

s

habzsolja falja az éjszakát

erdei ösvényen

fák közti réseken

átszaladó fények

túlpartról rám néznek

látom a kékeket

szanaszét ömlenek

bosszankodva tágul a sötét

csepp csurran

folyó vizében arany ragyog

ősz hajszálait a mindenség

lobogva bontja s teríti szét

hideget sóhajtó szelek

kócolnak nehezen nyújtózó

bágyadt kerteket

levél szakad

ág reccsen

haldokló diófán

sóhaj fakad

didergő szirmokba

sugarat tűz gyengéden a nap

fényáradat

újra

hajó dohog a partoldal alatt.

ÓRIÁSKERÉK

 

Betonpadkához kocsikerék koppan

egy kettő három

felgördülnek sorban

nem is számolom tovább

hatóra van s az első komp

gyorsan megtelik odaát

fekete vízen fehér lámpafény remeg

lánc és motor zaja ébreszti a tájat

kormos szél vágtázik füzesek felett

 itt is a reggel

tegnapról megmaradt ígéretekkel

felejteném még a gondokat

mit hogyan és hová

máris ezer kérdés üt rajtam

mégsem tudom a pontos válaszokat

nézd

a

komp már át is ért

maga után húzva tarka fényfüzért

bámulom az éles színeket

csalóka sárgák talmi vörösek

kékek és lilák

zöld pöttyök és csíkok

festik át a lomha éjszakát

akár az ég

kedvmorzsáim épp oly feketék

alacsony fellegek alatt

vonul habtollú síró visító sirálycsapat

elkóborolt nyári vágyak után kutatnak talán

kiálthatnék nekik de csak itt állok bután

óriáskerék

fel és le

le és fel

ne törődjetek a nyár múló hevével

ősz van

barna és borús

vadgesztenye már markomban lapulsz

bánatvirág szirmát hordja szanaszét a szél

vigasztalón pittyeg az első cinkepár

levél libeg és halkan földet ér

elszaladt 

elszökött a nyár.

 

 

 

ŐSZ

 

 

Pocsolya és hideg

kertemet szelek tépik

megérkeztek végleg és rendetlenek

nyári tűzriadók nyomait idéző

szirom és szárnyaló levél parádé

mi lesz a máé és a tegnapból vajon mi maradt

tócsa és sár

elmúlt a nyár

s

hiába vágyom

végig nyújtózni a kerti nyugágyon

napfoltos a reggel

őszi a pír

kormorán csapat száll

fekete köröket ír

szikkadt meder

köveire árnyék vetül

bújócskázik a nap 

lophatnék szebbnél szebb szavakat

 

sárba taposott levélke

ereire csillogó csepp tapad

harsogó zöld volt a túlpart nemrég

most végig csorog a festék

okker és barna

itt-ott bordó bokrok

pironkodó bogyók

pont ott ahol a nap kel

véreres hajnalban

hosszan megülő sötét

s

az

ég pasztell kék színét

átfestik sűrűsödő felhőpamacsok

tépelődve lépek

hátha

ölelésünk hevét mégis visszavarázsolhatom a mába.

 

 

 

Árkon-bokron...

  

 

Vér csöppen

ujjam hegyébe tüske akad

kerítések mentén ösvény

korhadt kapu vigyázza a semmit

 nincsen rajta lakat

az

idő komótosan kedvére matat

 szétszed istállót pajtát

száz éves öreg házakat

lecsúszott tető szürke vályogfalak

semmit de semmit meg nem tartanak

élet volt itt

nevetés és könnyek

múltat sirató ablakok 

ma senkinek sem köszönnek

függönyeit felzabálta telhetetlen bendőjű idő

sehol egy lélek

néhány sárga szirom

mezsgye széléről nekem integet

szívterhekkel viseltes a kép

fű tengert fodroznak

kósza illatot hurcoló unatkozó szelek

 csuda kék az ég

 fent karvaly kering

 lent bolondos lepkék még táncórát vesznek

töretlen kedvel tűz rájuk a nap

fennsíkon a szél

pókhálót s vékony múltselymet szakít

sóvárgó szépségű minden pillanat

selymes lila virágba kapaszkodó bogárka

álmos semmibe ring

 dudorásznak éhes darazsak

illat pamacsokat göndörget a lég

párába vesznek távoli hegyek

 lábam előtt fut el egy gyík

kínálódnak

fürtökben sütkérező szederszemek

elkésett pirosak közt 

egyetlen fekete kesereg

szanaszét szórja bánatát a nyír

megsimítom törzsét

vágyfoltos ez az ölelés

sárga levelei valamit susognak

a

nyár utolsó meleg sugara

 pihenőhelyül magának csendes zugot keres

pásztázza a róna körül nyújtózkodó színes völgyeket.

 

 

/Rónafalu... szeretlek./