Hajnali sápadt fény
kopott képrámán üldögél
nem látszanak még a porszemek
ablak párkányán pókháló remeg
elült a szél
asztalon kint felejtett zacskóban
összebújik alma és körte
a
régi kertben jártam tegnap
elkísért maréknyi gyümölcse
nincs könny csak kesergő sóhaj
remeg bennem valahol mélyen
emlékekbe kapaszkodó szívem alatt
korhadó vén ágak
vadul kapaszkodó indák
billengő szőlőszemek
markomba esetlen fürtöcskét szedek
nem ágaskodom és le sem hajolok
állok a poros kertben egyedül vagyok
az
illat ugyanaz
színek és szavak ti hová tüntetek
senki sem áll a vén diófa alatt
kimerevített fekete és fehér a kép
kínzón sikoltó pillanat
anyám és apám
mintha hajladoznának diófa alatt
állok a kertben elveszetten
szaporodó évek nyomasztó súlya
ólom nehezék
elveszett vagyok
hiába sóvárgom
gyermeki vággyal azt ami elveszett rég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése