Vér csöppen
ujjam hegyébe tüske akad
kerítések mentén ösvény
korhadt kapu vigyázza a semmit
nincsen rajta lakat
az
idő komótosan kedvére matat
szétszed istállót pajtát
száz éves öreg házakat
lecsúszott tető szürke vályogfalak
semmit de semmit meg nem tartanak
élet volt itt
nevetés és könnyek
múltat sirató ablakok
ma senkinek sem köszönnek
függönyeit felzabálta telhetetlen bendőjű idő
sehol egy lélek
néhány sárga szirom
mezsgye széléről nekem integet
szívterhekkel viseltes a kép
fű tengert fodroznak
kósza illatot hurcoló unatkozó szelek
csuda kék az ég
fent karvaly kering
lent bolondos lepkék még táncórát vesznek
töretlen kedvel tűz rájuk a nap
fennsíkon a szél
pókhálót s vékony múltselymet szakít
sóvárgó szépségű minden pillanat
selymes lila virágba kapaszkodó bogárka
álmos semmibe ring
dudorásznak éhes darazsak
illat pamacsokat göndörget a lég
párába vesznek távoli hegyek
lábam előtt fut el egy gyík
kínálódnak
fürtökben sütkérező szederszemek
elkésett pirosak közt
egyetlen fekete kesereg
szanaszét szórja bánatát a nyír
megsimítom törzsét
vágyfoltos ez az ölelés
sárga levelei valamit susognak
a
nyár utolsó meleg sugara
pihenőhelyül magának csendes zugot keres
pásztázza a róna körül nyújtózkodó színes völgyeket.
/Rónafalu... szeretlek./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése