BÁRNA

 

Álmodtál már

erdőről

patakról

illatról

mézeskalácsházról?

Álmodtál vízcseppes

útra hajló

őszi színes fákról?

Egy - két kanyar jobbra azután balra

és eléd bukkan a mese birodalma!!!

NEGYVEN +

 ERCSI NAPFÉNY ÓVODA

40

Ha visszagondolok mi jut eszembe?!

Ünnep! 

Mese habbal! - édessé varázsolt történet, némi igazságmorzsával meghintve. Sárkányos mese, hiszen nem csak egyszer ólálkodott körülöttünk a magát hét fejűnek képzelő sárkány. Rémes fejeit hányszor, de hányszor bedugta ajtón, ablakon, de mi szorgalmasan és kitartóan nyisszantgattuk. Alakváltó lény volt, hol így, hol úgy jelent meg, de egyszer sem győzedelmeskedett. Mert a jó elnyeri méltó jutalmát, de hála Istennek olykor a gonosz is!

Egy szépen átírt múlt szólt tegnap rólunk, hiszen mese napján volt az esemény! Ami nem más, mint a mi születésnapunk... s a mese a múlt kedvesen zanzásított aranyos változata. Kedves, de nem egyszer kedvetlen óvodánk ugyanis 1982 május 3-án "lett átadva", s most szeptember 30-án megtelt az aula és kerek évfordulót ünnepeltünk. Negyven év, torta és virágok! Könny talán csak az én szememből szivárgott, s a bánat, a móka és a kacagás bolondul csavargatta szívem tájékát. Régi képek a falakon, szép, színes rajzok, kollégák emléke, gyermekeink sorsa, mosolya és bánata.

Rajtam kívül már senki sem emlékszik  arra a napra, pedig igazi "munkaünnepes", konyakos, elvtársi légkörben zajlott, amikor sok évnyi félkész állapot után végre átadták az épületet. Kezdő és képesítetlen óvónőként csak bámultam a mindenhol vöröset. Mert nem csak a nagyon elégedett tanácsi vezetés, párttitkár asszonyostul, megyei/járási elvtársastul pompázott ezen ideológiai feredőben, hanem a berendezés is a kommunista eszmeiség kedvenc színére hajazott. 

Piros volt a paradicsom, nem sárga... szóval piros volt a szekrény, a szőnyeg, s a polcokon sorakozó játékok is kiváló szakértelmetlenségre utaltak. Mondhatni bikavadító volt a színösszeállítás, de akkoriban  még senki sem foglalkozott a színek világával, pláne azzal nem, hogy miként is hatnak a gyermeki lélekre. Az enyémre bevallom rosszul, így hát nem vettem zokon, ha a lurkók egy-két játékot kinyiffantottak. Mesekönyvek kerültek a süllyesztőbe, amiket sosem olvastam volna el óvodásoknak. A játékok selejtezése sem volt nagy probléma, hála a silány minőségnek. Emlékezetes pillanat volt, s ma is előttem van a fő óvó néni arca, amikor az egyik vásárlás során kérésemmel előálltam. Mi nem kérünk mást, csak egy doboz legot. Lenke néni szeme kikerekedett, látszott rajta a döbbenet, s a kétség, hogy a mi szépségesen szocialista egyszerűségünkbe beférkőzhet é a kapitalista világ mételye?! 

Beférkőzött! Méghozzá alaposan, mert lett egy doboz lego, a gyerekek boldogan rakosgatták az apró elemeket egymásra. És szép sorjában lett minden IS! Hosszú lenne felsorolni hány év kellett hozzá, de apránként lekerültek a piros szekrény ajtók, lekerekedett az asztalok sarka. Akkor vált könnyebbé a szépítés és a változtatás, amikor egymást követően két ügyes, kreatív és tehetséges leányzó döntött úgy, hogy ők bizony óvónőnek szegődnek. Mondhatni még az eget is kékre festettük, meg napsárgára, friss  zöldre, eleven szép színek, üde környezet várta a gyerekeket. Időt és olykor pénzt nem sajnálva, néha éjfélig is dolgoztunk azon, hogy a legszebbek legyünk. S a szépség nem önmagáért való volt, úgy mint a vizuális nevelés fontossága, az esztétikus környezet megteremtése sem - volt néhányunkban olyan akarat, ha ritkán is fogalmaztuk meg, hogy tudatosítsuk: a teremtett VILÁG szépsége mellé JÁR az általunk kialakított környezet harmóniája, s nekünk feladatunk, hogy megteremtsük és ezzel is hassunk a gyermekekre. A sokat emlegetett selymek, gyertyák, kaspók, tüllök, ünnepi dekorációk  varázslatossá tették ünnepeinket, s szebbé az olykor nehezen viselhető hétköznapokat. Neveket kellene felsorolnom, hiszen együtt változtattunk, közös értékeink tették mássá az óvodánkat: E. Márta, Ági néni, Ágika, Judit, S. Irénke, Sz. Erzsike, kedves dadusaim, a mindig szorgos Rózsika néni, Pista bácsi a fáradhatatlan karbantartó, s mások is. A nemrégiben elhunyt M. József, aki sokat segített, ha valamit a fejembe vettem. Többen ma már nincsenek közöttünk... sajnos. 

De vissza a kezdetekhez... terveinkhez, eszközök beszerzéséhez anyagi keret akkoriban nem állt rendelkezésünkre, olykor még a toalett papír vásárlása is kétséges volt. Nevetségesen alacsony bérünk mellé néha járt egy kis jutalom, de hogy finoman fogalmazzak - azt nem szakmai teljesítmény függvényében osztogatták. A változtatási hajlam nem mindig talált megértésre, így bizony nem volt minden egyszerű. Hányszor, de hányszor jártam a kipenderítés határán. Már az első évben elértem az ingerek küszöbét, mert mindig újat, mindig mást akartam, ám sikeres felvételi után kissé stabilizálódott a helyzet, bár a politikai szelek be-besüvítettek az óvoda falai közé néhányszor az én harminc évem alatt. De nem csak az óvoda, az egész óvónőképzés szőröstül-bőröstül át volt szőve ideológiai maszlaggal... a főiskolán rettegett F. tanár úr, pardon elvtárs vizsgái jelentették a csúcsot, hisz anélkül, hogy megtanuljuk a munkásmozgalom történetét, a tudományos szocializmus téziseit nyilvánvalóan elvesztünk volna a gyermeknevelés rejtelmeiben. Volt szegénynek még egy tantárgya, de sehogy sem tudom felidézni...  Ma már elképzelhetetlen, de akkor mánia és kötelező volt a nagy októberi, azaz a NOSZF ünneplése, hogy mi a fenéért volt szükség rá, azt a többség nem firtatta. Nekem sehogy sem fűlött a fogam a bolsevik hajcihőhöz, elég volt a tudat, hogy a nagy esemény tiszteletére rendezett községi rendezvényen kötelező a részvétel. Törtem a fejem, hogy mitévő legyek, így jött is a mentő ötlet, hogyan óvjam meg legalább a gyerekeket... játszottunk a szőnyegen és egy nagy hajót építettünk fakockából. Arra már nem emlékszem ki nyitotta ránk a csoportszoba ajtaját, de arra igen, hogy a feltett kérdésre készen volt a válaszom. Ez itt az Auróra cirkáló... ajtó zárult, elégedetten távozott az illető, no lám megy itt a cucilista magvetés, mint a siccccc! Mondanom sem kell, hogy a gyerekeknek fel sem tűnt a turpisság! Hajó az hajó! Feltehetően egyikük sem látott még ilyen járgányt, hiszen a savanyú réti cigánytelepről 1982-ben vezetett először út az óvodába, azon túl meg teljesen ismeretlen volt a világ.

Ma, ha azt írom le, hogy iszonyú volt a nyomorúság - minimum hitetlenkednek. Pedig DE! Nem jutott sosem időm, hogy leírjam az első éveket. Bánom már, kordokumentumként megállnák a helyüket, hogyan is volt az, hogy egy egész nemzedék, egy népcsoport ki volt zárva az oktatás-nevelés  világából. Látom magam előtt az arcukat, ahogy átléptek naponta egy évszázadot a gyerekek. Robi és Ferike nem ismerte az ágyat, a három lányok picike lábára először került szandál. (Le sem akarták vetni, így hosszas kísérletezés után végül szandálostul kerültek ágyba ebéd után.) Ebéd - evőeszköz - ismeretlen, és az étkek íze is ismeretlen volt az első időkben. És! Tapintani lehetett a bizalmatlanságot, a félelmet, hogy mi történhet a gyerekkel ebben az ismeretlen világban?! Nagyobb munka volt a bizalmat megszerezni, mint hinnénk. Amikor családlátogatásra készültem minden társszerv kitért előle, ugyanis én azt kértem, hogy valaki, akiknek feladata, hogy kijárjon a telepre jöjjön el velem, hiszen sosem jártam még a Savanyú rét világában. Nem volt vállalkozó! Sőt engem is óvtak az akciótól. Már nem tudom felidézni, hogy egyedül, vagy egy kollégával jártam e kint, de a látványt megőriztem. Putrik, félig pucér gyerekek a hidegben, sár és sár, szemét, kóbor kutyák, nyomorúság - mindez egy emberközpontúnak nevezett társadalomban. Nem csodálkoztam hát a maszatos arcocskákon, mosdatlan testeken, áporodott szagú ruhákon. Tetű, rüh, és sebek, s ki tudja miféle nyavalyák, amik kínozták a gyerekeket. Nem, nem csúfítom a múltat, s nem is általánosítok, hiszen nem minden család tengődött egyik napról a másikra. Volt, aki munkába járt, s ha apa nem kocsmázta el a fizetést, akkor étel került az asztalra. Tábla csoki, primőr eper - a most világa volt, amit ma megehetsz. Holnap, jövő, tervezés - ismeretlen fogalom volt. Előítélet és kétségek, nehéz megítélni, hogy az anyagi változáson túl milyen mértékben változott meg a lelki tartalom?!  

Nagy változás az óvodai életünkben kilencven után következett,  nem kis mértékben járult hozzá ehhez az első polgármester K. L., s mi néhány felhőtlen év elé néztünk. Igaz, hogy közben majdnem elsüllyedt a valaha szeméttelepre épített épületünk, s volt néhány hónap kényszerszünet, de megszépülve kerültünk ki a kalamajkából. Az idilli idők után zimankósabb évek következtek, de hagyjuk inkább a sötét korszakot. Egyszer volt, hol nem volt... van és lesz, s ha a sárkányokat le tudtuk győzni... akkor a folytatás csak szebb lehet!

Minap az üzletben, fizetésre várakozva három srác állt előttem, tekintetük, arcuk erősen emlékeztetett, s micsoda meglepetés volt, amikor elmondtam, hogy apjuk gyerekem volt az óvodában. Közülük az egyik szép szemű elő is vette az apja fotóját, s nem tévedtem. Attila az első alkalommal teljes cigány öltözetben érkezett meg az óvodába, pörge kis kalappal a fején. A fiúk csodálkozása leírhatatlan volt, sajnos negyven évvel ezelőtt nem rohangásztunk okos telefonnal, s így már csupán bennem él ez az emlék.

Negyven év. Ebből harmincat töltöttem a Napfényben - derű és ború, most mind a mérlegbe pakolódik ismét, s hogy merre billen a tányér?! Nincs kétség - a gyermeki mosolyok, nevetések, viták és küzdelmek, de még a kudarcok is magasba emelik a Jót!

 "Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,

Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot'."

Kazinczy Ferenc: A NAGY TlTOK

Isten éltessen minden gyereket, anyukát és apukát, akik ránk bízták gyermeküket, gyermekeiket! Isten éltesse a volt, jelenlegi és jövendő kollégákat, adjon nekik erőt, kedvet és türelmet a csemetékhez!

Óvodánk a 20. születésnapján lett az I. számúból Napfény Óvoda, a névadó keresztanyukája én valék, de a logó Illés Ágnes, Aradi Gábor érdeme! A kislányt Mess Zsanett, a kisfiút Keresztesi Pisti rajzolta. Hatalmas torta készült a 40. születésnapra, tetején a mi "címerünk". A középső rajzot nem hagytam másnak - elhoztam és őrzöm, édes emlék marad!

Emléktorlódásilag "fullon" vagyok... csak az idő hiányzik, hogy mindent papírra vessek.

 

 Sok régi kép, sok kisgyerek...

Barta Izabella rajzolta szeretett Szabó Erzsike nénijének.

Vidák Alexandra rajza

Hack Kresztencia hableánya

 

 

Táska vers - játék

 

Minden játszik

napfény cikázik a part felett

kacér sugara arcomba nevet

fittyet hányva a naptárra

a

Dunán

csillan és ragyog.

Mosoly fakad

rózsák szirma boldogan simul

öröm lett az úr

szív vadul és vetkezik a test

jutalom perce

a

lélek repesni kezd.

 

Te

NAP

kérlek abba ne hagyd

hisz

máris

kiskabát zuhan a padra

vállam

vidul 

és

súgja

szedj egy kis színt ma még magadra.

Röpke pillanat

kéj és öröm

hátul

már

vad fellegek tornya emelkedik

várat építenek

hideg szelek

bolond vagy ha tavasznak képzeled

nem nyár és nem is tavasz

 

 szél hajszol

didergető hideget

és

érkeznek is a fellegek

csukódik szirom

virág fakul

október közeleg ne bomolj hát oktalanul.

 

Gyorsan csomagolj

vidd magaddal a színeket

azúr

kobaltkék

türkiz

oliva

friss narancs

és

sárga

gyömöszöld gyorsan a lét nagy táskájába

holnap késő lesz már

eső közeleg

 szürke reggel vár.

 

 

PARÁDÉ

 Tavasz, nyár és ősz... reggeltől estig. 

Esett, ragyogott, hideg szék rohangált, begyújtottam a téglásba, vízcseppek csorogtak, kisütött a nap, majd újra csepergett, szivárvány pompázott, fecskék gyakorlatoztak.... ritkán látható felhőparádéban gyönyörködhettem.

 

Fecske búcsúztató....

 

 

Szeptemberi sugár

csalóka sziporka

villog fűszálon és ághegyen

könnyű a perc

árnyék nyújtózkodik lustán 

fenyő tetején szarka csörren

pókhinta repül

legényrózsa rozsdás szirma

nyári mesét üzen

 

hazudik minden

a

reggeli káprázat huncutkodó játék

elő a kabáttal

 bicsakló  léptekkel visszanéző nyár

kicsit tétováz még

minden aranyló könnyű perc ajándék

búcsúzni még betérnek a fecskék

nem hagynak el most sem szótlanul

elmennek hát 

hosszan nézem a partot

cikkázó csivitelő

törékeny fekete testek

mellényük villan s útnak is erednek

hol és merre szálltok az eget kémlelem

 hátha...

búcsú haladékot adtatok még mára

hisz nyoma sincs a tegnapi szürkeségnek

miért nem maradtok

vízcseppek ragyognak

virágszirmok élnek

sirály rikolt

táguló térben

sziporka és pompa

hideg szél nem rohangál tollakat borzolva

 

 tudom hogy véget parancsol az élet törvénye

fülemben mégis cseng a fecskeének 

 

 elrepültök

szárnybillentéssel intve a kert

 minden szegletének.

SZÍVHANG

 

Szívhang

itt zakatolt

éreztem ahogy magamhoz öleltem

teste selymét

bőre illatát

összezsugorodott köröttünk parányira

a 

világ

zümmögtem

dúdoltam

buta kis dalokat

s

hallgattam szuszogást

csendesülő puha sóhajokat

ringattam

öleltem

és

minden eszembe jutott

unoka szeretgetős drága pillanatok

percek múlnak

néha

egy-egy óra

míg

elpihen a drága kis portéka

három L és egy S

és a többiek

megannyi gyermekölelés

kín

sírás

és

öröm

szívdallam

üzenet

véráram

kering

nehezült fejecske vállamra hull

boldogító az érzés

kimondhatatlanul.

 

 

Nyár elvitelre

 

Bár nincs rá ok

bespájzolok

halomba rakott emlék

elteszem közülük azt ami nekem kell még

rózsán álmodó szöcske

mond csak velem jössz e

vagy

te

pók

összekötöd hálóddal télire a rosszat és a jót

kerti bogarak

néhány levél

száraz gally

virágszál

lila és sárga

egy-két

szívbe préselt szirom

nyár végi szőlő szem

ízed

édes és finom

tengerből kotorászott

kagylók és csigák

ezüstös kő egy öreg kertben talált

füge illat

paradicsom zamat

velem tartotok

vagy

ez

a

nyár

kínosan fájó égető sebhely marad?

Pusztulás és kísérlet

csak a hőség érjen véget

felhő könyörgés

cseppre csepp hulljon

s

lám

már itt téblábol

szürke és rideg

jaj 

bolond a szív ki érti meg

máris didergek

máris fázom

mégis a legjobb

parton szaladni

s

ha ruhámat mind lehántom

vízbe mártózni

perzselő

forró

nyári délutánon.

 

 

Háromhatvan....

 

Háromhatvan....

Három forintot és hatvan fillért nyomott kezembe anyám, ha nem volt ideje, hogy süssön, s vettem egy kg kenyeret....

Negyven fillér volt a kifli, 50 a kis gombóc fagylalt, 90 fillér pedig a buszjegy.

Harmadik, negyedik és ötödik osztályos koromban három kilométerre laktunk az iskolától. Reggel ponyvás teherautó vitte a dolgozókat a távoli állami gazdaságba, ahol apám munkahelye volt, s bennünket gyerekeket is beszállítottak Mezőkeresztesre az iskolába. Hazafelé volt buszjárat, s ha rossz idő volt anyánk reggel tíz és húsz filléresekből "kimérte" a buszjegy árát. Az apró ott csörgött a zsebemben, de nem gyakran költöttem közlekedésre, hiszen minden fillérnek helye volt, s tudtam, hogy ha gyalogolok az összespórolt vagyonkámból futja majd valamire, ami egyébként nem adatott meg. Gombóc fagylaltra, vagy egy kis szelet csokoládéra...

Az iskola, ahová jártunk olajos padlójú volt, kinti wc, hideg víz, szenes kályha volt benne. Mérhetetlenül szerény felszerelés várta a nebulókat. Akkori tanítóimról, osztálytársaimról kevéske kép maradt meg bennem.

De a hazajutás szépségei feledhetetlenek.

Esőben és sárban, hóban és jeges utakon sem hiányzott a kaland. Legszebb az az ösvény volt, mely egy ligetes, patakos területen vezetett át, sok fa között ballagtunk az olajtelepen élő osztálytársaimmal. (Pontos nevét nem tudom ennek a lakótelepnek, kihullott az idő rostáján.)

A téli időben félig megfagyva értem haza, bakancsom és kesztyűm átázott, arcomat pirosra csípte a hideg. Mégis a zúzmarás, deres, jeges és hatalmas hóba burkolódzott táj jut eszembe, ha arra az időre visszagondolok.

Meg a rengeteg fázás!

Örökölt lábbeli, örökölt lóden kabát, minden örökölt volt, nagyobb testvéreim kinőtt holmija mellé kétszer jutott új kabát, egyiket harmadikban vették, tyúkláb mintás volt, a színét nehezen tudnám leírni, mert se nem sárga, se nem okker, se nem.... talán valamiféle púderes szürkés volt. A második SAJÁT kabát, nos végzős gimnazista voltam midőn ellátogattunk a Corvin áruházba anyámmal, s egy bordó kabátra esett a választás. Szerettem azt a napot, finom virslit árultak a büfében.

De visszatérve a háromhatvanas időkhöz, talán a liter tejért is annyit kértek, bár mi azt nem a boltban vettünk, hanem a gazdaságban, onnan "lötyögtette" haza apám munka után a fehér zománcos kannában.

Nagy telek voltak, cudar hidegek, de anyánk otthon meleg étellel várt, s miután kiengedett a gémberület kezemből, s megettem az ebédet - köményleves, krumplileves, paradicsomleves, - ez utóbbit ki nem állhattam - vagy a kedvencem a "batyuleves", s a menetrend szerinti második fogás is elfogyott a tányérról, kicsit melegedtem a sezlonon.

Utána, ha már megszáradt az átázott cipő és kabát a sparheltnél, másnapi tűzrevaló behordása, gyújtós, kukoricacsutka, stb következett. Majd lecke...

Munkánk mindig volt, valami apró feladat, de játékra is futotta a szomszéd gyerekekkel, majd este könyvvel a kezünkben tértünk nyugovóra. A ma természetes komfort helyett lavórban mosdás, mi "urak" lévén akkoriban már benti toalettel is rendelkeztünk. Ezt az úrságot azért nem kell túl komolyan venni, hiszen nem származásilag tartoztunk az osztályharc vesztesei közé, éppenséggel a másik, nem túlságosan favorizált osztályba valók voltak felmenőink. (Az osztályharc elmebeteg ideológiája a mai fülek számára már ismeretlenül hangzik - szerencsére.) Apám, aki állami gazdasági könyvelő volt mindig kifogástalan öltözéket viselt, makulátlan cipője, vasalt, tiszta ruhája különleges megjelenést biztosított számára. Én a csizmanadrág, csizma kombinációt kedveltem, valahol talán még megvan a csizmahúzója is. Nagyon is rajongott a fizikai munkáért, s úgy tartotta természetesnek, hogy mi is a kövessük őt és anyámat az efféle szenvedélyben. Volt 1-2 disznó az ólban, veteményes kert, anyám mindig tartott baromfit - kacsák, tyúkok, pulykák, gyöngyik népesítették be a lekerített udvarrészt, attól függően, hogy mennyi hely volt számukra. Így aztán kukorica morzsolásból, darálásból, zöld szedésből is kivettük a részünket. Aki pedig valódi falusi volt, annak gyerekként még több dolga volt a ház körül.

A boltba járás és vásárlás szűk körű beszerzésre korlátozódott, a polcokon szerény árukészlet várta a vevőket, s annak, aki faluhelyen csupán a kereskedőkre hagyatkozott, bizony felkophatott az álla. Az lakhatott jól, aki saját maga is "beszállt" a termelésbe.

Különleges emlékeim egyike a vajköpülés, de az már néhány évvel később Nyékládházán történt....

A munka nemesít..., nos ezzel én nem mindig értettem egyet. De a slágert, mely jóval később született a nyolc óra munkáról, nyolc óra pihenésről, s az ugyanennyi szórakozásról.... sehogyan sem sikerült az életben megvalósítanunk.

Ha visszagondolok egy milliméternyi nosztalgia sincs bennem. Csak a gyermekkori friss ízek hiányoznak, de a szegénység nem. S mint említettem mi éppenséggel "gazdagnak" számítottunk, szüleink szorgalma, józan beosztása példás volt, (az örökös spórolásról nem is beszélve), s a jelszó - könyv és kenyér - nem feledhetőek!

Hogy mennyi gyötrelem, fájdalom, és megaláztatás járt a háromhatvanas kenyér mellé, azt teljes mélységében meg már sohasem tudhatom meg.

Hogy miért ez a reggeli visszaemlékezés?

Mert hálátlan vagyok: Tegnap a konyhafestést és visszapakolást némi szanálási hangulat kísérte, s én hűtlen gyermek a kiiktatandó tárgyak közé tettem azt a fehér zománcos kannán, amiben apám hordta a tejet.

Szégyellem is, de most visszakerül a polcra, ha nem is az első sorba, de találok neki helyet.

Megtartom, emlékeztet a háromhatvanas időkre, de nem hullatok a küzdelmes évekért forró könnyeket.

Ősz...

 

Színeid keresem

de

minden sötét

kormos felhők közt

nehezen ébred a reggeli ég

fekete és fehér

kert

folyó

utak

szendergő árnyak

szomjas fák alatt

türelmesen várok

míg

lassan

színt hoznak a fények

új

értelmet adnak résznek és egésznek.

Porfoltos

koszcseppes ablaküvegen át

hallgatom

szeptember halkuló gyengéd sóhaját

ma is későbben ébredt a nap

ősz sziszeg

kopott bokrok rozsdás ágai alatt

selymeink

vágyunk

mind-mind oda

hidegben borzong a szétégetett lombkorona

egy-két virág még megmaradt

őszirózsa lila szirma

hajlik hajnali harmat súlya alatt.

Hamarosan a szarka is megérkezik

csörög a fenyő tetején

friss zsákmányban reménykedik.

Ősz

csend

lélekszerelem

lágyan simít a szél

fanyar illattal tölti kertem

szobám és szívem.

 

Szeptemberi versike....

 

Nehéz ma a táska

s

a

cipő is szorít

kapuból visszafordulnék

apának súgni fontos valamit

plüsseink otthon maradtak

s

a

taci is lapít

megnőttünk

nem lehet

focival vagy macival

kezdeni a sulit

pedig ránk várakoznak

roller

bringa

babák

nyáron szedegetett

csigák

kagylók

sziporkázó csodák

zárul és nyílik egyszerre

köröttünk a világ.

Még csak ez hiányzott

eső is esik

nyár hullatja ránk

langyos

búcsúzó könnyeit

anya kattint

kép kerül a családi mappába

nagymamák izgulnak

kedvenc könyvünk a polcon

árválkodik bezárva.

Tárul az iskola ajtaja

belépünk hát

tudományra vágyva

de

nyár illatot hord még hajunk minden szála.