Mindig más...

 

A fotó tegnap készült, pirkadatkor, ma nem volt kezem ügyében a megörökítést szolgáló masina.

 

Várom

tárt ablakon szivárgó neszeit figyelem

meglep ma is

pedig néha azt gondolom

mindegyik arcát ismerem.

 

Tegnap vér  bíbor és narancs volt az ébredés

éjszakában eltévedt tamtamok

ma

huhogó figyelmeztetés

bagoly beszélget

távolból üzen

lapulok párnáim között

messzi jeleit figyelem

jó

hogy

szól

hogy

él

hogy

megértem

hisz évekig elmaradt

 már egészen jó vagyok a fülelésben

most hogy újra hallhatom a távoli hangokat.

Komótosan ideér a reggel

szürkén gyülekvő apró fellegekkel

kék szín csepp sincs a hatalmas vásznon

rózsapír is kevés

annyi csak

hogy jól mutasson a folyóra simuló

tükrös ragyogás

hullámzó igézetében.

 

Naptáram ma az őszbe lépett

jól tudják a korai zenészek

lustálkodó lassú sugarak

nem költik korán a fekete énekest

rigók galambok

elkerülik a fáradt partokat.

Fényesen elúszó hajó után

bagolyhang marad

csend és magány.

(Utóirat: Megérkezett az első cinege és beköszönt hozzám... száz szónak is egy a vége - ŐSZ lett.)

Csendesen

 

 

Kertem még nesztelen

valahol messze fenn

csillagok alatt

monoton zúgással repülő halad

itt

alant

folyóba ejtett folt

reflektor fénye volt

alvó révház ablaka sötét

nem látom mocorgás jelét

túlparton egy ladik

gazdája halakról álmodik

kék

rózsa

és 

szürkeség

így

fest most az ég

sötét

vad

árnyakat

eperfa lombja ad

s

a

haldokló

valaha gyönyörű cseresznyefa

meg már nem menthetem

tudom esélytelen

vízcsepp a földre hiába cseppen

szomorún áll csak ott

felfelé kapaszkodó kopasz ágakon

nincsen levél

méh raj dongását dúdolom

meseszép tündérré rajzolom

szirom libbentős májusi emléket repít

szívemben örökké tarthatom

veszíteni tanít a csend ma itt

örökké

micsoda szó

halállal

múlással dacoló

félelemtelem hajnali képeken

fény kószál kedvesen

s

a

csendbe belezümmög az este beszorult légy

ablakom kitárom

hátha élne 

szabadon szállna egy ideig még...

Valami vár még...

 

 

 

Helyzetjelentés...

Hajó zúg

cseppek igyekeznek a tenger felé

a

folyó meztelenül

kőzátonyra madár repül

sárga

recés levelű virág a kerítésre felül

s

úgy

bámészkodik

vizet lát

kompot

és

korai párapamacsot

kérdés nincs

válasz se akadna

meder mélyén alszik a halacska

pókhálók akadnak hajamba

őszirózsa keskeny szirmain

csepp sem ring

szárazság van megint

lopva

kavicsot dobok az emlék tóba

csobban

csendet hasít

s

a

semmiből felmerülnek ismét

szerelmes napjaink.

 

 

Valami vár még...

(Gyorsan leírtam ezt a néhány sort, s rohanok is megörökíteni, majd kinyújtom a sósnak valót, bekeverem a palacsintát, befejezem a levest, megsütöm a húst, fejemet töröm a köreten...)

Muzsikát keresek, kint fény táncol máris a kopár köveken.)

Pille percek múlása...

 

 

Elővettem a legszebbik ruhám

majd

tükör előtt

hosszan időzve 

számba vettem az újabb ráncokat

 s

nyugtáztam hogy a vállamon

napcsókoktól  virul barna lenyomat

krém

csipesz

és

retusálni képes ceruza

minden szóba jött

hisz

balgának

született az embernek fia

akarom mondani lánya

rég sóvárgott érintésre vágyva.

Árnyas

hűs

partokon

kiváló alkalom

folyóba lépni

mosollyal szám sarkában

emléket megidézni

és

szemedbe úgy mint rég

könnyedén visszanézni

igézve 

hogy 

ne feledd az első napot

szikrázzon fel benned 

a

szunnyadó szerelem

s

hogy

öleléssel nyugtasd meg szívem

kétségek benne ne kalimpáljanak.

 

De

elmaradt az óra

pille reménnyel édes pillanat

 

nem lépünk titkosan folyóba

selymek nem simulnak ma sem

szép ruhát

csipeszt

krémet

helyére el is teszem

csupán a ceruza marad

átsatírozni magányos álmodásomat

 könnyet titkolva

elmaradt ölelés miatt...

SZERETŐ SZEMEK

Végig cirógatom buja kertemet

bokrok és fák alatt máris az ősz neszez

tenyérnyi szép kikerics ragyog

az

ég csudakék libbenés

szép játékok a szavak és mondatok

kis selyempapír a gyűrt szirmú virág

magányosan az orgona alatt encián bújik

sudár zsálya tétován integet 

szél fut szaglászik

tépni

szakítani 

készül

kapkodva új áldozatokat kutat

akad még némi sárga

lila

boldogságra vágyó fanyar rózsaszín

a

 hervadó török konty magot érlel

átbújik a kerítés rozsdás drótjain.

Zsong a rét

pillék bolondos tánca

készülődő fecskék kitartó lakmározása

darazsak és méhek

dunnyogva keresgélnek

idő repül

szalad

tűszúrás és fájdalom

a

nyár magunkra hagy.

 

Nézem az eget

felhőből az angyal 

harsonát fújva buzdít s lelkesít

vigyem magammal a létezés

mindenféle tündökléseit

soványka rózsabimbót

zöld hátú bogarat

ringatózó ligetszépét

tegyek el szívembe minden parányi részletet.

 

Szívtárban sorjázó emlékképek garmadája

legyen didergő szobormagányban gyógyszerem

s

ha

szembe jössz velem

szerető szemmel simítsam

végig

rég látott arcodat

tudom

tudom

kár a könnyekért

ajándék a perc s az illanó pillanat

töredékekből összeáll a kép

fenn a nap az égen 

éppen úgy ragyog mint rég...

CUKORMÁZ

 Letolásban részesültem...

Mindaz, amit látok és láttatok rózsaszín maszlag, millió gond, irritáló történés teszi csúffá környezetünket.

Na ja... az érem másik oldala nem elbűvölő, sőt.

Nekem mégis volt egy nagyon szép napom, jelesül a szombat, amikor az esthajnal csillag ragyogásától, a felkelő hold folyóra hulló sugaraiig mindenféle szépekhez volt szerencsém.  Napi teendőimet meg-megszakítva csodálkoztam rá a teremtett világ szépségeire. 

Áradó Duna, felhőjáték, hattyú, virágok, szépen lekaszált partoldal - hálás vagyok.

S lőn, hogy tegnap egy helyi kiállítás megnyitóján a neves képzőművész, mintha a gondolataimban olvasott volna, úgy beszélt a helyi természet papírra, vászonra, vagy éppen farostlemezre kívánkozó szépségeiről. Jól esett. S így itt hagyom ezeket a szombati képeket - cukormázilag nem lecsorgatva, csak szigorúan a maga egyszerű és megható szépségében. Ez az a PARTFAL, partoldal, mely inspirál és boldogít.

ESTE...

Szuper hold vagy valami...

csak 

a 

kompot zaját hallani

és

rohanni kifelé

hogy

lássam és hosszasan csodáljam

a

lehulló bársony éjt

hogyan

hasítja

szanaszét a fény!

 

Gyűrt mosoly...

 

 

 

Reggelre bíbor

aztán

patyolat

hosszan figyelek

minden rezdülést

s

a

lent elfutó zöldes habokat.

 

Rám köszönt a szépség

távol

végtelen

két tenyérnyi virágom

kinyílt

ünnephez igazítva

simult szirmait

mutatva nekem.

 

Nyakamba eső csorgott

a

nyári égen

felhők között

áttörő sugár

esti cseppek illata

gyorsan tovaszáll.

 

Gyűrt mosoly

ott

a

túlsó parton

rikkant egy madár

furcsa várakozás

könny az arcomon

az

idő

véges - véges

érthetetlen jelek

szívbe fúló sóhaj

maradsz e még

vagy

átkelsz a folyón

gyűrt selyemtől ékes

hűvös hajnalon?!

 

 

Válasz nélkül...

Csillag itt csillag ott

ég peremén felhőcske pamacsok

szél kalandoz

lehullik a levél

szilvalekvár készül

maradék morzsán

hangya vígan él

 

halkan

 biztosan

kirajzolódik a túlparti táj

függöny remeg

hűvös hullám a vízen

holdfényt szitál

parti füzesben szitakötő álmodja

nem ér véget a nyár

eltévedt éjjeli lepke

ablaktáblához koppan

hárs szemetel

rózsapír firkál 

titkos betűket éjjeli koromban.

Ősz mocorog

sziszeg

zizeg

az

első áldozat

maréknyi levél sárgállik

haldokló vén fánk alatt.

Búcsúzás ez?

Elhurcolkodik a nyári szerelem?

Nem kíváncsi rá mi lesz itt veled s velem.

Mindenfelé buta búcsújelek

nap perzselte kopár ágak

karistolják a szívemet

és

hiába

számolom újra s újra a napokat

hiába

faggatom a csendet

egyikünk sem tudja

mit hoz az ősz

szeret e majd vagy keserű füst s köd

párázza  pazarló napjaimat?!

Egész alakos kép....

 

Tudod ugye hogy vége

szél kap egyetlen levélbe

a

többi

száraz csendesen

szomorú gallyakon pihen

és

vár

vár ahogy én is

két csend között

karcos vallomás

vége közeledik

elszaladt

elfutott a nyár

 

micsoda hajnali sóhaj ez

egész alakos kép - tükör lemez

első fényjel az ablakon

mélázok éjjeli sóhajon

morzsáink felsejlenek

nem gondolok s nem kérdezek

mégis rád talál a képzelet

szürke papír és szürkülő kezdet

múlt színeink ma felvéreznek

buja bordók

barnák

aszályos zöldek

kék suhanás

fenn az égen

ingedbe kapaszkodó fellegek

tört rózsák

tüske és sebek

 

széppé rajzol a képzelet

 

 korai komp

bágyadt folyó

álmosan elúszó hajó

kavicsaim összeszedem

tenyeremben elrendezem

volt

tó

volt

part

voltak szavak

hintázik most a gondolat

suhan a nyár

éget

sebez

láng remegésnek már vége lesz

tövis

szilánk

kopott kövek

ősz jön hamar s ömleni kezd

gomb zárul

 pilleszárny szakad

pókháló gyűl eresz alatt

 késpenge szívemen pihen

titkokat súg a végtelen.