Virgácsok és egyebek....

Vesszőparipáim...

Helyesebben vessző RÉMszarvasaim, legyünk stílusosak ugyebár...

Ugyanis most mikulásos dolgokról spekulálok. Kicsit megtorpantam a bölcsődés cucc után, körbejártam, szakemberekkel beszéltem, aztán nem folytattam... (Blogomon nem olvasható...)
Mert annyi seb, sérelem, félreértés szálát kellett volna bogoznom, mintha egy elkóborolt hatalmas gombolyagot fogtam volna, amit szétcincáltak a macskák...
És mégis.
A Mikulásos mizéria alkalmából felvetette valaki a virgács témát az egyik csoportban.
Döbbenve fedezem fel a szorongás jeleit, mint ahogy a bölcsődés témánál is meglepett.
Adsz a gyerekednek virgácsot, azaz hoz-e a Mikulás virgácsot az ebadtának?
Válaszok:
Nem, nem dehogy, nálunk nem laknak csak angyalok...
Adok persze, én is kaptam valaha,
Csak Apa/Anya kap.... (rejtett szexualitás ?!)
A virgács maga a borzalom, csak a szépséges érzés legyen.

Nos ezen az egészen kicsit spekuláltam ma hajnalban.
Anyám jutott eszembe, meg más egyebek is.
Anyám: tégy egy csipet sót is bele, az hozza ki igazán az ízeket.
Egyebek:
Megvédhetjük cukormázas rózsaszín világgal bármitől is a kisdedet?!
Komolyan rohammentő viszi vijjogva a pszichiátriára azt a gyereket, akinek a kismillió csomag mellett ott fénylik a csizmájában egy jókora, aranyló virgács?!

Mik ezek az szorongások csókolom?!
Magamról - elképesztő szegénység volt, anyám valami adományból érkező tejporból főzte a csokoládét, aztán felkockázva sztaniolba csomagolta, lett belőle szaloncukor. Egymástól örökölt bakancsainkat kisuvickoltuk, és került bele virgács is!
Szinte érzem, szinte látom azt az első, átszellemült várakozást, melyre vissza tudok emlékezni, egy alig felfűthető malomépületből átalakított házban laktunk, két szoba volt talán, valahogy egyedül maradtam és szorongó várakozással, áhítattal énekeltem, hogy meghallja a Mikulás. Aztán később, hogy meghallják az angyalok, akiket persze felfedezni véltem az esti fényes suhanásban.
Iszonyú világ volt, néhány évvel ötvenhat után, száműzetésben. Magányban. Rokonok, nagyszülők nélkül...
Talán lelki sérüléseim/sérüléseink oka is tetten érhető lehetne:
Hogy nem kaptam/kaptunk gyémántkoronás, arany lócitromot pottyantó csillámpónit.... hogy volt virgács, volt krumpli és akadt olykor vöröshagyma is.
Aztán elteltek az évek, és óvónéni koromban kipattantak fejemből a krampuszos mesék...
Tágult pupillával, szusszanás nélkül hallgató, izguló, nevető, kicsit borzongó pofik jelennek meg emlékeimben. És az ünnepvárás felspirázott hangulatában fékevesztetten zizegő kölkök szelídült vágyakozással hallgatták a mesét, és kérték újra meg újra. Mire az összes csoportot végiglátogatva hozzánk érkezett zsákjával... mi már többet tudtunk, mint bárki más. Tudtuk a három krampuszt, a varázslatokat, az izgalom gyönyörűsége és a gyarapodó mesekészlet enyhítette a felgyülemlett feszültségeket.
És ez így is maradt, sőt még ígyebb...
Mert már három unokámmal szőjük a mesét, lenne egy kötetre való. (Csak lenne valaki, aki nem riad vissza az illusztrálástól.)
Szóval Lili és Simon mellett immár Lenci is tudja a krampuszok nevét, csínytevéseiket, sőt jobban tudják, mint én.
Mert olykor már szinte belealszom a mesémbe, melyet ők éberen figyelnek, hogy egy-két hét, vagy akár év után is kórusban kiáltsák az időközben gyarapodó szereplők nevét.
Most éppen Józsinál, Mózsinál és Fityisznél tartunk...
Van benne virgács, csínytevések, jutalmak, kalandok és benne vagyunk Mi!
Mondhatni nyakig!
Aranyos, virgácsos meséim velük maradnak, ha behabzsolják a fél tonna csokoládét - akkor is...