Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2018. március 19., hétfő

Édes élet.... a "magányóvodában"....

 Hétfő délelőttöm az övé.

Miután mindent kimerítettünk - számolás, halmazok válogatása, környezet, íráselőkészítő gyakorlatok, kis torna, kis rajz, játék, versikék, tavaszi szél..., madarak fényképezése, s a többi...  Ő a konyha felé indult...
Nagyon szeret főzni.
 
- Főzzünk valamit...
- Ne főzzünk most, tegnap rengeteget főztem, van ebédre való, nincs kedvem - válaszoltam.
- Deeee főzzünk... Palacsintát, azt ne, azt már sütöttünk, de főzzünk valamit.
Szeret kavargatni, élvezi, hogy egyedül gyújthatja meg a gázrózsát.
- Mit főzzünk, de mit???
No eszembe jutott, hogy elkészítem a csokilikőrt a hétvégi vendégségre. De mit mondjak neki, ugyebár azt mégsem mondhatom, hogy likőr lesz....

Ilka nyaggatott, elővette legszebb mosolyát - mert az van ám neki!!!
- Jó, készítsünk csokikrémet - mondtam.
- Kinek, minek, mikorra?
Minden válaszomra új kérdés született.
- Vasárnapra??? Nem korai még? Ki fog hűlni, nem baj?!
- Nem. Éppen jó lesz vasárnapra.
- Addig hűtőbe teszed? Abból készíted Lili tortáját?
- Igen, persze! - füllentettem.
És kikészítettem a csokik közül a legerősebbet, 81%-os csoda finomat!
Megkóstolta, még megkóstolta, mééég megkóstolta.
Közben kimérte és összekeverte a kakaót a cukorral. Begyújtotta a gázt, a habverőt ügyesen forgatta az edényben.
Elővettem a tejszínt, kanálnyit nyújtottam felé, a többit óvatosan a melegedő masszára öntöttem, melyet precízen kavart. Tejszíntől maszatos szájjal nézte a sötét örvénylést.
Amikor már teljesen átmelegedett az edény átvette a csoki törést, kicsit kóstolt, kicsit tört és dobálta az apró darabokat a gőzölgő masszába, azért a szájába is jutott...
Olvadó finomság illatát szívva magába kérdezte - ezt is megkóstolhatom?
- Persze, de most nagyon forró, adj egy kiskanalat és arról eszel, ha kicsit kihűlt.
Így is tett és meglepve nézte az edénybe mártott kanálkát.
 - Megdermedt - mondta.
Megízlelte, aztán komótosan elmosta a kanalat.
Kavartam, illatozott.
- Még megkóstolnám, az ínyencséget.
Újabb kanálka, újabb kóstolás, újabb alapos kanál mosás, és kérdés tömkelegek.
- Meddig főzöd?
_ Amíg forrni kezd?
- Most jó - kérdezte az első buggyanásnál.
- Még számolok harmincig, s akkor jó lesz.
- Számolsz? Ez már harminc?
- Bólintottam, hogy mindjárt harminc, s magamban számolok.

Elkészültünk.
Elzárta a gázt, láttam nagyon elégedett, hogy észrevétlenül cseppeket csenhet még a habverőről. 

- De jó nektek! Gazdagok vagytok....
- Miért mondod ezt?
- Mert sok csokitok van.
Az óra háromnegyedhez közeledett.
- Kabátot vett, s még az ajtóból visszanevetett.
- Jó nap volt ma is. Jövő héten is jöhetek?!
Majd leszaladt a kertbe, megnézni a múlt heti borsó vetésünket.
- Tényleg nem látszik semmi, csak az, hogy duzzadnak.... (mármint a szemek).


Aztán, amikor már kiment a kapun elővettem a whiskyt belebuggyantottam utolsó cseppig a langyos krémbe.

Édes élet!
Köszönöm neked!








2 megjegyzés:

  1. Köszönöm, régi emléket ébreszt, Édesapám csokoládét készített a vöröskeresztes csomagban kapott kakaóból és tejporból. Alig tudtuk kivárni, hogy megdermedjenek a kis kockák és megkóstolhassuk. Ez 1957 tavaszán volt, akkor ettünk először csokoládét...

    VálaszTörlés
  2. Anyukám készítette tejporból, aztán sztaniolba csomagolta, s lett szaloncukor.
    Ahogy írtam, akkor tolultak fel a képek, milyen szegények is voltunk. Egy szem pralinét, - ha kaptunk budapesti nagybátyánktól- képes voltam negyed óráig csipegetni.

    VálaszTörlés