Leereszkedtem a szárazra kopott domboldal kórói között az alsó ösvényre. Gondolva, hogy ma mentesülök a hőgutától. A valaha rendezett parti sólyázó bokrokkal, nádassal, szeméttel takart. Néhány éve erős legények a víz mellé dobálták le a gabion falat védő beton öntvényeket. Messzire visszahúzódott a folyó. Hetek, de talán két hónap óta nem volt egy valamire való eső. A fenekét szerencsére még takargatja, de a meder keskeny szalagja mellett egyre szélesebb a kavicsos, homokos, agyagos sáv. Pata és mancs nyomok. Távolabb egy gém pihenne, ha hagynánk, a talpunk alatt roppanó kagylók éles hangjára felénk fordul és vár. Még néhány lépés és husss...
Megyünk tovább. Az első kőhányásba hatalmas fák akadtak, átmászni rajtuk lehetetlen, megkerülve, s balról megközelítve a köveket csak-csak feljutunk. Madarunk sértődötten szárnyal és egy közeli kis "szigeten" ácsorog. Hajó jön, a hatalmas hullámok tengert játszanak.
Halak csobbannak, arrébb hívogató kövek, parányi erecskék, zöldellő fű és nefelejcs.
Vadnyomok szaporodnak. Hódvár. Második és harmadik kőhányás. Kiszáradt fák között bujkálás, csúszós kövek, égető napsugarak, fehér és szürke madarak. Ideje visszafordulni. Lángol a nap, csak remélni tudom, hogy az eldobott sörös dobozok, tört üvegek nem okoznak tüzet, s nem kap lángra a partoldal.
Ps:
Nem is tudom leírni milyen jó érzés láb lógatva üldögélni a kőhányás végén, sodró víz frissíti fáradt lábunkat, felfröccsenő cseppek hűsítik a testet, távoli hajók, gázló
madarak, kék ég és szétterülő folyó.
Minden pillanat azt sugallja, hogy élni jó!
(És
az a közel tízezer lépés sem mellékes, amit megtettem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése