Színesben

 A házak között befurakodó napfény Lénám aprócska alakját hátulról sütötte át, lila sapka, könnyű rózsaszín kabát, mintha szél repítené, kitárt karokkal szaladt felém, arcán az a kősziklákat is megolvasztó édes mosoly. Messziről kiáltotta Mamaaaaaaa…Mamaaaaaa…

Felkaptam és megöleltük egymást, s a sivár kis teret átfestette a pillanat.

Így csak egy gyermek tud örülni és így talán csak egy nagymama hatódik meg, és igyekszik retinájába vésni a percet, hogy örökös emlék legyen. Bár tudja, hogy új és újabb rétegekben rakódnak még egymásra azok a létpillanatok, amiket őrizgetni akar, így korán ébred, hogy a csendben átitassa magát vele, velük, egy új, talán nehéz nap hajnalán.

Hivatalos ügyeket intéztünk, szokatlan időpontban, vasárnap délelőtt. Míg tárgyaltunk, egyeztettünk, aláírtunk és nevettünk – hisz ritkán vagyunk így együtt – a két lányka közben mafinnal morzsázta tele az iroda kicsiny előterét. Kimentek, visszajöttek, nézelődtek, figyeltek.

Induláskor,  az ajtón kilépve Léna megszólalt: KÉT ERCSI VAN! – aztán a másik, a mi Ercsink felé igyekezve sugárzó örömmel autóba ült, helyet szorítva nekem is.

Régebben történt, amikor Léna talán még meg sem értette testvérei szavát, szóval akkor mondták ki a nagyok a szót, az udvaron széttekintve– Legfőbb Ercsi!

És most is így van, van a mi igazink és van egy másik.

/Mégis változott valami a másikon vasárnap délelőtt, színek fröccsentek szanaszét! Jutott a parkolóra, toronyra, az üzlet falára. Ezen túl, ha arra járok, többé nem csak a kopott út kanyarulatait látom, hanem a festői emlék varázslatát. Így születik a bennünk a vágy, átfesteni életünk szürke hangulatát, feledni kiborult szemetest, magasban lengedező papírdarabot, mindent, amit a balga emberi kéz kidobott, s helyette csak azt beengedni szemhéjunk alá, amit szívszűrőnkön szivárogtattunk át - az élet feledhetetlenül gyönyörű pillanatát./

És mentünk tovább.

Várt az igazi, a legszebb, a saját kis világ!

Hajó dohogta túl a gyerekek szavát. Zsömle kutya ugrált, keringett, szaladt, a partoldal élettel telt meg egy perc alatt. Lili ibolya virágot csodált, Léna macskát bámult az ablakon át. Ömlöttek a színek, bimbók fakadtak, komp közeledett, szél borzolt finom tavaszi illatokat, madarak keresték a hirtelen felhők mögé bújó napot, s kedvünkön semmi sem változtatott. Csak az öröm keringette gyorsabbra szívverésemet – majd, amikor néztem a négy távolodó alakot, a sors hálával ismét jól lakatott, szabad reménységgel köszönhettem meg, hogy vannak nekem, s én nekik vagyok.

Álmomból most ébredek, felidézem a képeket, lesznek belőle új szavak, új mondatok. Sötétségből halvány pír tör elő, szürke, mégis csillogó folyó felett elképzelt hangok dallama repít, éled a partfal, színesben láthatom, ahogy ébred az élet, s elkezdődik a ma....