Szemembe süt a nap, hátam mögött éppen csenget az 59-es villamos... Megállok, előkotorászom táskámból a masinát és kattintok néhányát. Itt van az a bizonyos vitatott...
Hősök, ellen hősök, áldozatok, és gyilkosok. Szemből süt a nap, pontosan nem is láthatok.
Már jó néhány napja újra zümmög bennem a gondolat - ki fogja e valaha is valaki gubancolni a rég összevissza csavart múltakat. Az összefirkált történelem mikor lesz letisztítva, kijavítva, hitelesítve?!
Könnyű érzés, hogy az én múltamban nincsenek vargabetűk. Nincs kusza hazugság, ármány, nincs beszippantás, valamiféle megváltónak hitt eszme bűvkörében tántorgás.
Nem kell radír!
Apám nem volt fasiszta, nem volt náci, nem volt kommunista sem. Utóbbi balgaság volt ugyan, hisz elvtársi engedmény járt a hatalomhoz törleszkedőknek. Kis, szinte olvashatatlan betűkbe zárta visszaemlékezés töredékeit, itt-ott egy szó, egy mondat... vagy egy régi történet emléklenyomata. Hitelesség! - ez volt az ő erénye.
Lopakodó történelemhamisítók nagy gyakorlatra tettek szert az elmúlt évtizedek átírásában. Nehéz az eligazodás. De nekem szerencsém van, apám, anyám hazugságmentes vesszőfutásának részese lehettem. Nem volt nagyon könnyű élmény, elárulhatom. Sok könny, sok veszteség. Gyökértelenné válni sem egyszerű ám. Már nem vagy az, aki voltál, az sem, aki lehettél volna, ha ott maradhatsz, ahol születtél. Nekem minden utca idegenné vált egyik napról a másikra, nem tudtam, és sokszor ma sem tudom a szomszédok nevét. Kacskaringós szűk közök és széles terek nem beszélnek arról, hogy rajtuk valaha ki is lépkedhetett. Az én parányi lépéseim nem soká koptatták a Tompa Mihály utcát, nem sokszor állhattam meg a Kéz utca aprócska sarki háza előtt. A nyíregyházi Debreceni utcán koppanó paták hangját, egyszer csak elnyomták a tankok kerekeinek félelmetes csörömpölései.Majd megkezdődött a számkivetettség kora. Szép városunk, rokonok, minden odalett. És ma már nem tudom felidézni Szakmár, Boldva cuppanóan sáros utcáinak, és Mezőkeresztes állomás közeli utcájának nevét sem. Legszebb nyékládházi éveink idején a mi ottani utcánknak még neve sem volt. Hívhattuk volna egymás között az '56-osok közének, hisz egyetlen család lógott csak ki a sorból. Vitéz Kiss bácsi és munkában, megaláztatásban összetöpörödött felesége kopott, düledező házacskája után az állami gazdasági szolgálati lakások sorakoztak. Állatorvos, jogász, számviteli szakember - bélyegzettek voltak mindannyian. De mi kora kamaszságunkban fittyet hánytunk a stigmákra. Hallgattuk szüleinket, elménkbe véstük a történéseket, és élveztük az erdő, mező, tó adta faluvégi szabadságot. Majd esténként fáradt apánk szavait hallva egyre többször éreztük, hogy baj van... Mert nem hagyta szó nélkül a gazdaságból a pártbizottságra küldött szajrét, mert nem viselte el a lopást, mert Bibliát adott egy nehéz helyzetben lévő asszonynak. Mert... Biztonságos, külön világunk védőfalai repedezni kezdtek. S mi, féltucatnyi kamasz, kik megvetve szemléltük a párttag szomszédot egyre inkább tartottunk a búcsúzástól, szép világunk elmúlásától. A kamaszkor legnehezebb sebe akkor esett rajtam, amikor a teherautó kigördült Nyékládháza Kültelek, későbbi nevén a Viola utca utolsó háza elől... És ismét elindultunk a nagyvilágba. Ami nekünk ismeretlen volt, azt apánk már több, mint egy évnyi távolléttel már valamelyest megtapasztalta. Hiszen, amikor kénytelen volt "viselt dolgai" miatt munkahelyet váltani, a számunkra addig ismeretlen Dunántúlra került dolgozni. A teherautó gurult, csak gurult órákon át, Mackó kutya ugatás nélkül tűrte az utat. Csak mi sóhajtoztunk, sírtunk hosszasan. Mert elhagytuk biztonságos kis világunkat, el a barátokat, el azt az ifjúsági közösséget, melyben minden szombaton együtt lehettünk. Titkosan szép sziget volt, és a mi "lelki "pásztorunk, valóban pásztorolt bennünket odaadó, csendes szeretettel. "Testvérkéim"! - mondta nekünk Szuhánszki János bácsi, és jól viselte kamaszos zsongásunkat. Finom érzékkel védőhálót font körénk. Sosem beszélt háborúról, fogságról, politikáról... Csak ott volt középen, mérceképpen, nem is sejtve, hogy ötven év múltán is könny szökik szemembe, ha rá gondolok.
Talán a madárfióka érezheti azt az ijesztő zuhanást, amikor kilökik a fészekből, amit én éreztem, amikor egy teljesen más, idegen közegbe csöppentem. Napokig kóvályogva, lézengve jártunk a tágas házban, a nagy udvaron. Hiába tudtuk, hogy nem lehet, mégis de sokszor megfogalmaztuk az óhajt... Menjünk vissza! Aztán betörünk, arcok, nevek, utcák, távolabbi terek, elmerészkedtem egyre messzebb. Mindenféle évek következtek és én nem tudtam semmit az itteni, "előzményekről" azontúl, hogy apám politikai múltja miatt senkik vagyunk. Az elvtársi szellem erősen érezhető volt, talán felnőtté válásunk is hozzájárult, hogy egyre élesebben átláttuk a környező világ ellentmondásait. Apám "nézeteltérései" nem soká várattak magukra, korrupt, hazug itt is, csak a szereplők mások... A kommunizmust építő enyves kezek, akik a közösbe úgy nyúlkáltak, mintha már megvalósult volna az ígért Kánaán. A falu szélén düledező putrik, nyomor, a központban párttitkárnő és tanácselnök elvtársnő fújták a passzátszelet. A bolsevik ideológia mindenütt terpeszkedett. Apám ebbe a képbe sehogy sem illett, munkahelyváltás., egyebek... Valahogy végig vergődtünk a nyolcvanas évek fullasztó, tömény, tömjén szocialista évein, testközelből élhettem meg milyen is a "létező szocializmus". Amikor óvónő lettem, már oly annyira virágzott az eszme, hogy egy - egy nagyobb közegben elhangzott szavaim után tuti biztos lehettem abban, hogy ugrik a jutalom, vagy fizetésemelés. A nyomor bugyrait szemlélni érkező elvtársak az egyetlen szép portára néztek be, s nyugtázták, hogy a cigányság sorsa rendezett. Máig sem tudom mi takarta el szemük elől a putrikat... A gyerekek a legnagyobb szegénységből naponta legalább száz évet tettek meg oda-vissza. Sár, viskók, meztélábas, csóré kicsikék, ez volt a másik világ, a kirekesztetteké. De sok szomorú arcocska vált mosolygóvá, amikor megérezte végre a biztonságot, hogy ebben a másik közegben kinyílnak számára az ablakok a fény felé.
Ott az a turul, itt meg ez a másik világ, ahol úgy hallgatták el a háború utáni évek borzalmait, mintha nem is lettek volna a kommunizmusnak áldozatai...
Tipródunk. Tologatjuk a szavakat, a mércét, hogy ne kerülhessen ki az az egyenlőségjel két gyilkos eszme közé. Tiszta lap nélkül eddig is nehéz volt, és senki sem állíthatja, hogy a holnap hazugságokra bizton építhető. Összefirkált történelmünkben ki-ki olyan ceruzát használ, amilyen tetszik neki. Lehetnek szép mesék, lehetnek hazugságok, bárki átrajzolni próbálhatja azt, ami a múlt, de egyszer itt is - ott is fény derül a hitványságaira.
A nap süt, zászló libbenne a szélben, tavaszodik... Más lesz az életünk, ha a múlt terheiről, tehertételeiről elfeledkezünk?! Nincs válasz, a szó akadozik, a múltat kutató kérdések száma sokasodik.
