„Nem íneklek ennek a világnak!” - Nagy László édesapjának szavai.
"Milliók vannak így. Ma sem kívánok
| mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy |
| s alvadt vértömbökből épült Bizáncod |
| ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy." |
A vértömbökből épült Bizánc repedezett, omlani látszott, de mindig, ma is vannak, akik valami furcsa habarcsból tüntetni szándékozzák a mély repedéseket.
Pedig mennyi vér, mennyi kínzás, mennyi halál, mennyi szétvert élet volt az ára, hogy vöröslő vértömbökből hatalmas birodalom épülhessen.
Micsoda tompa őrület tartja életben az eszmét, melyhez milliók vére tapad? Mi az oka, hogy éltetni még ma is szabad? Mily sötét tudatlanság, vagy éppen tudatosság az oka, hogy nem került még mindig a történelem szemétdombjára?! Hány gyertya ég ma, a kommunizmus áldozatinak emléknapján?! Hány fohász és ima azért, hogy SOHA többé ne térhessen vissza a kommunizmus kísértete?!
Most nem tehetem, de majd elmegyek újra szülővárosomba és szép fehér áldozó virágot teszek a sírhalmokra, hol fiatalon kivégzett férfiak fekszenek. Nem, nem nyugszanak, hisz gyilkosaik sohasem lakoltak, sohasem fizettek a bűnökért. Hű asszisztensei Moszkvának írták alá a halálos ítéleteket.
Hány elhagyott asszony, hány árva gyerek ejtett titkos könnyeket?!
Apám arcát keresem az időtlenségben. Véghetei voltak azok, amikor a félelem feltámadt mindig bátor szívében. S én alig-alig fogtam fel szavait, hogy mit cipelt, takart egy életen át. Minden keserves szenvedés, minden megaláztatás felbuggyant, talán nem is érthette más. Az elme lázadt, mert a szív nem tudta megfékezni nehéz terheit. Látom az én sudár apámat, fehér haját, szemében, mennyi fájdalom, mennyi bánat...
És felidézem az éveket, az órákat, és perceket. Mikor fekete autó érkezett, mikor házunkat kutatták, mikor apámat vizsgálati fogságba hurcolták. Mikor rettegésre késztettek milliókat. Csengőfrász, motozás, kihallgatás.
Néztem apám arcát, a bíróságon, tárgyalásra várva. Csontsovány testét kopott kabát tartotta össze. Mikor "Piroska bácsi" rám, 4-5 éves gyerekre kedvesen mosolygott, pedig neve valójában Farkas elvtárs volt.
És olvastam a rejtett kis szatyorban lapuló iratokat apám halálát követően. Besúgás, vád, megfélemlítés és kényszerítés. Hányszor, de hányszor visszatérő kérdés: Ki merte a három gyerekkel egyedül maradt asszonyt 300 forinttal segíteni?!
"Megúsztuk", apám szabadult, de két barátját kivégezték. Mi csak egy életen át cipeltük a bélyeget, a "bűnös" múlt terheit. Még ma is fülemben hangzik a szó... "az apja politikai múltja miatt..."
Ő pedig szikár erővel, néha szinte összeroppantó keménységgel lépte meg az élet feladatait. Nem lett besúgó, nem lett kollaboráns, nem éltette a gyilkos ideológia szépségeit.
Áldott az emléke, hála érte, hogy megérthettem hite milyen erősen védte!
És átkozott legyen a cselszövők, a rendszert szolgáló asszisztensek, a bírók, hóhérok, az őrült eszmét kiszolgálók tábora, azoké, akik sosem bűnhődtek, sosem fizettek gyilkos tetteikért! A bemocskolt, elrabolt évekért!
A kísértet vissza-visszatér, már nem annyira vörös, már nem csöpög a vér, de sokszor száll fel a sóhaj a három hatvanas kenyérért!
Faludy György - Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára
 |
| Nyíregyháza |
Nagyon aktuális.....ma .február 25-n, az alkalomról úgyis keveset beszélünk, mintha nem történt volna semmi......talán elfelejtettük???????
VálaszTörlés