Március - ünnep a szélben...

Az egy év alatt elszakadt zászló megigazítva, új beszerzésére most nincs módunk, furcsa bezárkózó ünnepre készülünk. A kerten végigszánt a gereblye, gizgaz, avar, viharban letört ágak tűnjenek.

Szép csendesen köszöntöm az ünnepet! Kicsit más ez, mint ahogy szeretem... a gyerekzsivajt a kertben, ahogy unokáim odaálltak a zászlófelvonáshoz. Vagy régen, amikor megálltunk a téren, s két tucatnyi gyerek harsogta a verseket, s tűzte a színezett, vagy ragasztott zászlót a Petőfi szoborhoz. 

Napokon, heteken át készülődtünk a NEMZETI ünnepre. Beszélgetés, ének, vers, s tettre készen várt a ceruza, ragasztó és ecset, asztalkán a piros, fehér, zöld színek... az ügyes kis kezekre.  De sok gyerek arca ötlik fel így bennem, aki alkotás közben hosszasan bíbelődött a huszárral, vagy a magyar ruhás lánnyal... Nem is kellett noszogatni őket, hisz a népdalok, a fényesedő tavaszi jelek feltüzelték kedvüket. Egy szekrény mélyén lapuló dobozban őrzök rajzokat, s szívemben a neveket, a csetlő-botló, ceruzát markoló kicsikből hogyan lett "nagy gyerek". És hogyan ismerkedtünk a szóval SZABADSÁG! Mindig azon igyekeztem, hogy értsék és érezzék is az ünnepet. Ma már látom és belátom, hogy nem mindig sikeredett, mert a mag talán csak egy darabig növekedett, mert gondozás, ápolás, tudással, szeretettel öntözés, példa őrzi és"cseperíti" a hazaszeretetet. Ha nem látja, nem hallja, ha nem érzi, hogy ITT élni jó, ha feje fölött csak az "el innen" indulata csap össze, akkor szinte menthetetlen benne az apró kis palánta... Ünnepre készülő gondolataim között legerősebb a tettvágy, hogy az enyémek, a három unoka tudja mi is ez az ünnep. Csupán reménykedem abban, hogy gyermeküket nevelő volt óvodás "gyerekeim" hazáról, hazaszeretetről is beszélnek kicsinyeiknek. Most, hogy bajok, gondok, kétségek erősödnek, a  félelmek és gondok között nehezebben esik a bizakodó szó, nagy szükség van a megerősítésre! 

 

Emlékeimben élénken élnek azok az évek, amikor az elnyomó hatalom, nem viselte el az ünneplést! Gumibotozó rendőrök rohangásztak a fővárosban, s allergiájuk a tetőfokára hágott, ha egy Kossuth nóta felhangzott valahol. Rohamkocsik a sarkon, a belváros tele rendőrautóval, nyomozók, besúgók, és tömegoszlatás - no ez volt az a bizonyos emberarcú szocializmus. Csépelték a népet, korra és nemre tekintet nélkül, elég volt hozzá az, ha március tizenötödikén összegyűltünk a Petőfi szobor környékén. Emlékszem anyám hogy intett óvatosságra, amikor tenyérnyi kokárdát tűzve az ünnep reggelén Budapestre indultam. Azok a hetvenes évek - valóban a szabadságért, függetlenségért emeltük fel hangunkat! Ma már hihetetlennek tűnik, hogy verés járt a gimnazista lányoknak, ott a belvárosi utcában, mert  békéről, szabadságról énekeltek... A Tolcsvay László által megzenésített Petőfi vers, a Nemzeti dal visszarepít a múltba, és emlékeztet is egyben, hogy miről szól az ünnep, a haza szeretete!  

"A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

 

  Talpra magyar... 

 Fúj a szél, eső is csepereg, szirmokon fénylő cseppek várják a tavaszi ünnepet, a nemzetét, határokon innen és túl, ahol él a magyar szó s lobogók hirdetik... 

Éljen a magyar szabadság!