Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.
Szemben a fénnyel
Január van s a nap pont szemben kél fel
egyetlen pillanatot sem tétovázik
ágyam szélén
ablakkereten látszik
villan az ereszcsatornán
ablakon
képkereten a túlsó falon
poharamban átfesti a hűlt tea színét
megláttat minden porszemet
pihét
a
tükröket keretbe vonja
bimbót és virágot óvatosan sem bontja
kint
vacogtató mínuszok
nem sejtetnek könnyű friss
derűs holnapot
szemben a fénnyel
hallgatom a zenét
nincs benne semmi irgalom
mélabús akkordok
halk hangok ostroma
dob
bőgő
és
zongora
bolond a szív
harcol - nem adja fel soha
csend szöszmötöl és a porszemek
nem akadályozzák képzeletemet
lágy ölelésű tavaszt
perzselő forró nyarat
képzelhetek veled
de
nem keresem a búcsút hozó fáradt ősz színeket
se veszteség - se fájdalom
inkább a tél zsibbadása
vállalom
jöhetnek jégpáncélos telek
befagyott tócsák
patakok
erek
a
jég jajong
várj napfény
ne simogass
ne szeress
hagyd hogy fagyos közönyben
semmibe kanyarodó lépteink
újra összeérjenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése