Uzsgyi...

 Vili bá fáradtan gubbasztott a karosszéken. Krampuszaink a sarokban sutyorogtak és a egyre gyakrabban tekintgettek az ajtó felé. Mikulás kinézett az ablakon és látta, hogy nagy, puha pelyhekben esni kezd a hó...

Hoooó! Nincs sok időnk! - fordult a fickók felé. Ha meg akarjuk menteni a leveleket sürgősen cselekednünk kell! A krampuszok csodálkozva néztek rá, szóval megint kitalálta gondolatainkat az öreg. Öreg, így hívták egymás közt a Mikulást. Mit terveztek barátocskáim, segíthetek?! A krampuszok ezúttal készségesen válaszoltak. Azonnal indulnánk, ha lehet, viszünk magunkkal egy zsákot. Várjatok kicsit, mindjárt előveszem a mindent látó messzelátót, azzal keressük meg a pontos helyet. S már indult is az emeleti szobába Mikulás, hogy a titkos fiókból elővegye a csak számára működő csodaszerkezetet. Egy perc múlva azonban, ajtócsukódást hallva rájött, hogy a krampuszok útnak eredtek. Kinyitotta az erkélyajtót , s utánuk kiáltott: Vigyázzatok és siessetek!

A fürge fickók sokszor megfigyelték hogyan repül a postát át a patak fölött, hogyan kanyarodik feléjük, ismerték a fákat, sejtették, hogy a csomag merre lehet. Uzsgyí! Futottak, a fejük felett kavargó hópelyhekre ügyet sem vetve. Már éppen a befagyott patakon akartak átkélni, mely átszeli az erdőt, amikor vékony hangocskára lettek figyelmesek. 

Fenébe, ez a jég megrepedt, jaj a vízbe süllyedek! - a hang gazdája jajgatásba kezdett... Elmerülök, segítség, segítsenek! A hang irányába fordultak és kit láttak ott, hát egy vízben csapkodó, elázott róka gyereket! Szörnyen mulatságos látvány volt, csuromvizesen kapálózott a patak repedező jeges vizében, s minél inkább ficánkolt, a jég annál inkább széthasadt körülötte. No lám, te mit keresel a patakban cimbora? - kurjantottak a krampuszok, s egy jókora száraz ágat feléje nyújtottak, hogy ki tudják húzni a vízből. Igen ám, de a "cimbora" keze, azaz mancsa között volt valami, amit semmiképpen sem akart elereszteni. Segítség! - kiáltotta ismét. Segítünk, nem látod az ágat? Fogd meg és kihúzunk nyomban. De a csomagom!!! - visított az ijedt róka gyerek. Dobd ki a partra - tanácsolták neki a krampuszok, s a róka némi gondolkodás után belátta, hogy csak úgy szabadulhat meg, ha repül a csomag. Zsupsz és a csomag éppen Frici lába elé esett. Rudi és Slampusz erősen tartották az ágat, így nagy nehezen ki tudott evickélni, s, ahogy kiért a partra, köszönés és köszönet helyett a csomagért lépett. De a mi Fricink addigra már kibetűzte a címzettet. Mert mi is volt a papírra írva? MIKULÁS PORTA. Hoppá! Szóval ez a kis ázott szőrpamacs már megtalálta, azt amit ők keresnek. 

A róka nyifogva-nyafogva, vacogva kérte a csomagot. De erre Slampusz nagyot kacagott! Mióta vagy te tagja a csomagküldő szolgálatnak, esetleg te vagy a címzett, vagy csak csórtad valahol? A róka ott állt dideregve, tisztán látszott rajta, hogy nem a ő mikulás, így hát soká nem füllenthetett. Elmondta, hogy a tisztás közelében találta a csomagot, amikor éppen hazafelé igyekezett. Van ott más is - mondta és jelentőségteljesen hozzátette, hogy Enyves Dzsó már ott van, s összeszed mindent, ami leesett. Enyves Dzsó?! Krampuszaink tudták, hogy nem tétlenkedhetnek. Hiábavaló volt minden nyafogás a csomagért, elfordultak, s futásnak eredtek. Szép, tágas az erdei nagy tisztás, nyári meleg időben focizni ott szerettek, azonban most a kavargó hóesésben nem sok kedvük volt olyan messzire menni, de hát a levelek...

Futottak és futottak, míg egy jó ismert hang meg nem állította őket. Enyves az! - súgta Rudi, maradjunk kicsit csendben. Enyves vígan dudorászott magában: Találtam, találtam, szebb időkre elástam. Holnap, ha süt a napocska hazajön velem sok levél meg csomagocska, Találtam, találtam, szebb időkre elástam, elástam...

A krampuszok, akinek az  erősödő szélben semmi kedvük sem volt Enyvessel vitázni, csendben meglapultak egy kidőlt vén fa rejtekében. Dzsó pedig a vörös bogyókkal ékes bokor aljában még kicsit munkálkodott, és hamarosan elballagott - hangja távolodóban is sokáig hallatszott... Találtam, találtam, szebb időkre elástam. Holnap, ha süt a napocska hazajön velem sok levél meg csomagocska, Találtam, találtam, szebb időkre elástam, elástam...

Nem nehéz kitalálnunk, hogy ezután a Krampuszok mit cselekedtek.

 

 

Vili bá'! - és még mindig a küldemények.

 Ki más állt az ajtóban, mint Varjú Vilmos, azaz Vili bá'. Vili bá rendszerint pontosabb volt az óránál, szinte másodpercre ki lehetett  számítani, hogy kilenc órakor három koppintással jelzi érkezését. Most azonban a mutató már jóval túlhaladta a tízet, így aztán a krampuszok egyik kedvenc mondásukat skandálva fordultak az ajtó felé: Aki késik fizet!!! Azonban, amint Vili bára pillantották rögvest feltűnt, hogy valami nincs rendben. Vili bá tollazata finoman fogalmazva is csapzott volt, zöld, hollóval díszített sapkája, amit büszkén viselt szolgálat közben, most nem volt sehol. Csőre maszatos, szeme riadt. 

Mikulás behívta a minden porcikájában remegő Varjú Vilmost, s a kályha mellé húzta a karosszéket, hogy Vili bá rárepülhessen. Mi történt? - kérdezték egyfolytában a krampuszok, de Mikulás leintette őket. Hagyjátok, hadd pihegje ki magát. Néhány percnyi csend állt be, közben egy tálkában vizet tettek a postás elé, kortyolt belőle és megszólalt.

Végem! Kudarcot vallottam, kettétört a karrierem! (Sajna a karrier kifejezés nem állja ki Lenci unokámnál a szövegértési próbát...) Hogy nézhetek így a szemetekbe? Mije tört ketté?- kérdezte Frici, de senki sem válaszolt neki. Mi történt, mondd el sorjában! - szólt a Mikulás, s Varjú Vilmos szárnyára tette a kezét. Jaj! - szisszent fel Vili bá - Ez nagyon fáj! 

Most vették csak észre, hogy balszárnya ernyedten lóg. Mikulás abbahagyta a kérdezgetést és felvette az erősebb szemüvegét. Slampusz térült-fordult s már hozta is a gyógyszeres ládikát, melyben mindenféle gyógykencék, porok és folyadékok voltak. 

Hát így állunk! Te megsérültél Vili bá! Ki bántott? Enyves Dzsó talán, vagy huncut barátai?

Nem, nem - rázta meg fejét a varjú, s ha lehetséges még lejjebb eresztette, amúgy fényes, hegyes csőrét. Nem ők voltak, hiszen tudják, hogy bármi áron megvédem a küldeményeket. Én vagyok a hibás... egyedül én. Nagyot sóhajtva belekezdett a történetbe...

Az történt, hogy munkába repülés előtt bekapcsoltam az erdei rádiót, hogy meghallgassam az időjárás jelentést. A rádió csak azt hajtogatta - Riadó, riadó! Ónos eső várható! Utálom az ónos esőt! Minden csúszik, az eső ráfagy a fák ágaira, az utakra, mindenhová... Repülni alig lehet, lépkedni sem, csak tipegni míg le nem fagynak a lábaim. Szóval a bemondó csak mondta és mondta, hogy Riadó! Én meg azt gondoltam, hogy a csomagok, levelek kézbesítése mégsem várathat magára, így félretettem a szolgálati postás sapkát, hogy ne ázzon el. Inkább felvettem egy védőszemüveget, s fejemre húztam a kedvenc otthoni sapkámat, a pomponosat, és útnak indultam. Csakhogy repülés közben a szemüveg lecsúszott a csőrömre, ráadásul olyan párás volt, hogy nem láttam az orromnál, azaz a csőrömnél tovább, s hogy megigazítsam leszálltam egy fára. A sapkám beakadt, s az ág, amin álltam száraz volt s letört, ott fityegtem a semmiben, kötős, pomponos sapka a fejemen, postás hátizsák a vállamon, és hiába kiáltoztam, kár, káár, kááár! Senki sem járt a környéken, s így senki sem siethetett segítségemre. Így hát ledobtam a hátizsákot, hogy kibogozzam a sapkámat, s közben megcsúsztam a jeges ágon. Most meg itt vagyok, sapkám az erdőben fityeg egy fán valahol, zsákom, s benne a levelek szétáznak, a szárnyam meg iszonyúan sajog. Kész vagyok! Ott a zsák, benne a levelek, ha átáznak, nem marad rajta betű, csak pacák... Hogy tudod majd elolvasni, hogy mit írtak a gyerekek?!

Szánalmas látvány volt Vili bá lelógó csőrrel és lógó szárnyával. Mikulás rögvest kezelésbe vette, a ládikából kiválasztott egy sárga kupakos tégelyt, s óvatosan körömvirág kenőcsöt kent a sebre, majd bekötötte azt. A krampuszok sem maradtak tétlenek, összedugták buksijukat, hogy kifundálják, mit is tehetnek...hiszen nem hagyhatják, hogy a leveleknek baja essék. Ismerve varjú postás repülési útvonalát sejtették, hogy merre keresgéljenek. Tervük megszületett. Már csak egy kérdés volt, Mikulás mit szól a tervhez...

Ps: Folytatás lesz,  méghozzá pozitív, rendelés leadva. Köszönöm a figyelmet!

 

A csomag! Mikulás mese 3.

 A sütik és egyéb nyalánkságok világából jobb, ha visszatérünk a valóságba. A lényeges ismeretek egy részét már megtudtuk a Mikulásról, szereti a finomságokat, s az "anyagbeszerzés" nem kedvenc elfoglaltsága. Így érthető, hogy kezd kikopni a készleteiből, pláne, hogy azokat a krampuszok rendszeresen és kitartó lelkesedéssel dézsmálják. Fontos tulajdonságainak egyike az is, hogy nem túl kíváncsi, így most sem kapkodta el a csomag tetejének leemelését. Tett-vett, felszedte a földről a papírokat, összetakarította a kormot és hamut. Begyújtott, teavizet készített, s kenyeret szelt a reggelihez, majd az asztalon pakolt össze. Arrébb tolta a dobozt, s mivel a krampuszok hálószobája felől még semmilyen hang sem érkezett, úgy gondolta, hogy lesz ideje csendben, s főleg nyugalomban megnézni, hogy mi van a dobozban. Mert ugyebár az is lehetséges, hogy nem is neki érkezett, s akkor meg ki sem lehetne nyitnia. Végül addig tanakodott, míg az óra nyolcat ütve ki nem zökkentette a gondolkodásból. Leemelte a doboz tetejét, s szétnyitotta a fekete selyempapírt. Nahát ez egy PAPUCS, pontosabban mamusz! Piros, fehér bojtos meleg mamusz, kézzel horgolt lábbeli, puha gyapjúbéléssel. Ez igen! Biztos, hogy az enyém, hiszen a méret is stimmel. Pont jókor érkezett, így ha kimosom a kávéfoltos papucsot ezt már fel is húzhatom a lábamra.

Örvendezett Mikulás, nézegette a gondosan elkészített mamuszt, de valami mégis szöget ütött a fejében. Olyan ismerős volt, és olyan furcsa, hogy éppen most érkezett, s hogyan... Ki tudhatta rajta kívül, hogy a kávé összekoszolta a kedvenc papucsát, s ki dobhatta be a kéményen át?! Eddig azt hitte, hogy rajta kívül senki sem tudja kifürkészni mások óhaját...

Nem sok ideje volt a rejtélyeken mélázni, mert váratlan robajjal kicsapódott az ajtó és betódultak a krampusz gyerekek.  

Jó reggelt, jó reggelt! Hát ti, hogyhogy ilyen későn ébredtetek? Jó reggelt! -  válaszolták a krampuszok, s kaján mosoly ragyogott arcukon. Kuncogva, egymást bökdösve pillantgattak suttyomban az asztal felé. Nahát! Kié ez a csomag, talán az enyém? - kérdezte Slampusz. (Ő volt hármuk közül a legidősebb.) Neeeem a tiéd! Az enyém - ugrándozott Frici, közben kacsintott Rudi felé, s mindhárman jót nevettek. Az enyém! - emelte fel a hangját Mikulás. Mit gondoltok, hogy én sosem kaphatok ajándékot? Tévedtek kis barátaim, ez a csomag nekem érkezett, méghozzá az imént! 

Az imént? - visszhangozták a kölkök. Hiszi a piszi ! Ne lódíts Mikulás, hiszen varjú postás reggel kilenc előtt még egy levelet sem hoz ki, nem hogy egy csomagot. Nevettek, bolondoztak, egymást ugratva összevissza kurjantgattak. Mondtam, mondtam, én megmondtam! - skandálta Rudi. De én találtam ki! Tódította Frici. Nono kis apáim!  Ki volt a kivitelező? Hát persze, hogy én! - jelentette ki Slampusz.

Kicsoda, micsoda, miről hadováltok itt nekem? - mérgelődött Mikulás. Az egészből egy szót sem értettem. 

Jaj Mikulás mit vagy úgy oda?! - kérdezték mindhárman egyszerre és egymás szavába vágva mesélni kezdtek..., s összeállt a történet.

Az úgy volt, hogy a kamra pakolása közben találtunk egy dobozt,  fogalmunk sem volt róla mi van benne, s hogy miért van a legfelső polc hátuljába tolva. Remélve, hogy találunk benne a csomagokhoz való celofánzacskót - mert éppen elfogyott - levettük és belenéztünk. Tudhatod, hogy mi semmilyen doboznak, csomagnak nem tudunk ellenállni... Nem úgy, mint én - sóhajtotta Mikulás. Amikor megláttuk, hogy  egy mamusz van benne, rögvest eszünkbe jutott hogyan került a legfelső polcra. Legalább öt éve már, hogy postán érkezett, s te azt mondtad, hogy túl öreges, nem való még neked az ilyesmi, és bevitted a kamrába. Azután, ahogy múltak az évek mindig egyre feljebb és hátrább került, míg teljesen elfeledkeztünk róla. Sajnos a levelet nem találtuk meg, pedig valamikor még az is megvolt mellette, amit a mamusz készítője írt neked.

De hogy-hogy a kéményen át?! - tanácstalankodott Mikulás, a krampuszok azonnal megadták a választ.

Tudod, hogy sok mese arról szól, hogy Te a kéménykürtőn keresztül viszed a csomagot a gyerekeknek. Arról bezzeg senki sem beszél, hogy mi mennyit fáradozunk, hogy az ajándékok időben célba érjenek. Úgy gondoltuk, hogy ideje, borsot törni az orrod alá! Slampusz kimászott a tetőre, miután egy hosszú spárgával átkötöttük a dobozt, s a csomagot a kéménybe lógatta. Igazából azt terveztük, hogy a reggeli begyújtás előtt vágjuk el a spárgát, s éppen az orrod elé fog pottyanni, de valahogy elszakadt és korábban érkezett! Mi pedig jó ideje az ajtó mögött kuksolva vártuk, hogy végre kinyisd a dobozt! - Frici elhallgatott. Mikulás pedig szorosan magához ölelte a rosszcsontokat és végre velük együtt nevetett!

Ebben a pillanatban kopogtak! - ki más állt az ajtóban, mint...

A csomag! Mikulás mese 2.

 

A kéményből pottyant csomag bontogatásához úgy fogott hozzá Mikulás, minta ő is gyerek volna... Mi lehet benne?- ezt találgatta, és nem bíbelődött a csomók kigubancolásával, hanem kedvenc borítékbontó kését vette elő. A késpenge hegyes volt, s nagyon éles. Egy nyisszantás és az első csomagolópapír lehullt a földre, de alatta új és újabb papírok sorjáztak, s hosszas bontogatás után már-már szeme elé került a látvány... Egy doboz feküdt az asztalon, lehántva , szanaszét hevertek a papírok. Mielőtt a tetőt leemelte volna róla a keze megállt egy pillanatra és elképzelte, hogy mire is vágyik legjobban, Ő, aki életében számtalan kívánságot teljesített már, gondolatban végig futott évről-évre bővülő kívánságlistáján...

Szatmári szilvalekvár... - gombóc készülhetne belőle, persze legjobb lenne, ha magát a gombócot rejtené a doboz. Kiváltképpen áhítozott másnapos gombócra, házi prézlivel, a lényeg, hogy íze olyan legyen, mint, amilyet csak a Mama tudott, kerek, tökéletes gombócok, vajon pirult morzsával... a maradékból suttyomban falatozni a kamrában, az volt a jó...

Narancsos keserű csokoládé, vagy egy üveggel a legfinomabb, kevés héjjal készült narancslekvárból...

Libatepertő.

Kacsamáj, finom, lila hagymás zsírba merülve.

Egymás után maga elé képzelte a vágyott finomságokat, mígnem a gyomra korogni kezdett.

Lehetne benne egy hosszúúúúú piros sál, olyan hosszú, hogy háromszor körül tudjam tekerni a nyakam körül, milyen jó is lenne, amikor a rénszarvasok versenyt száguldanak a széllel, és én nem vacognék közben, hiszen a sál jól megmelegítene.

Vagy lehetne egy új varázspálca, kissé kopottas már ez, amit a nagyapámtól örököltem. Igazság szerint néha meg is makacsolja magát, s előfordul, hogy egy-egy kívánság nem tetszik neki... és akkor hiába mormolom újra és újra a varázsszavakat. Mintha azt válaszolná, hogy fityiszt az orrodra, azaz a lehetetlent kívánó orrára. 

Kopottas a mindent látó messzelátóm tokja, egyszer majd elszakad és akkor mivel látok el a világ túlsó szegletébe?!

 Az idő szaladt, de Ő csak forgatta és nézegette a dobozt, anélkül, hogy kinyitotta volna és sorjáztak a gondolatok. Többségük egyszerű és könnyen teljesíthető lett volna, ha Mikulás elmegy a legközelebbi boltba beszerezhette volna a soha ki nem fogyó pillanatragasztót, a virgácsra való arany sprayt, vagy az örökétig elegendő téphetetlen zsineget, a foszforeszkáló tollról nem is beszélve, hisz manapság  már az is kapható minden valamirevaló szatócsboltban. 

Csakhogy! S ez a legbosszantóbb, hogy mindig vannak csakhogyok...! Csakhogy a Mikulás házától minden üzlet, minden bolt nagyon messze volt. Minimum félnapi járóföldre, s a hóval vastagon belepett erdei utakon trappoló rénszarvasok sem tudták lényegesen lerövidíteni az időt. Sőt! Egy idő után nyafogni kezdtek, hogy éhesek, szomjasak, kikunyerálták, hogy fékezzenek le a legközelebbi széna falatozónál abrakolni. Ebből aztán sok jó nem szokott kisülni, mert a FANCI falatozó, ahol rendszerint leghangosabbra csapott a kunyerálás, éppen félúton volt, s ha ott megálltak akár el se indulhattak volna. Mindenki tudja, hogy a FANCI falatozóban kapható a legjobb (!) almás rétes, aminek nem lehet ellenállni. Míg a rénszarvasok finom füvet ropogtattak, mely a nyári tarka rétek illatát idézte, addig Mikulás szerényen betért a jó meleg terembe és kért egy rétest. A folytatás maga volt a bűnös tobzódás... A felszolgáló nyomban felismerte a kuncsaftot, naná, hogy felismerte, hiszen ki más mászkálna piros prémes kabátban csengős kampós bottal errefelé, vagy akár máshol is a nagy hegyek jégcsipkés világában?! Nos a rendelés felvétele után a felszolgáló lelkesen újságolta a konyhafőnöknek, hogy milyen jeles vendég érkezett. Konyhafőnök kötényt le, tálcát kézbe, legfrissebb újdonságok tálcára és már sietett is a vendég asztalához. Addigra már a fahéjas, almás rétes ott illatozott Mikulás előtt egy szép kis kék szegélyes tányéron. 

Ne! - kiáltotta az ízek nagybecsű tudója. Ne harapjon még bele drága Mikulás bácsi, előbb kóstolja meg a legújabb találmányomat! - s ezzel a dúsan rakott tálcát szerényen az asztal szélére helyezte. Volt azon a tálcán minden, mit szem és száj megkívánhatott... új finomságok és régi kedvencek egyaránt. Kardinális szelet, káposztás kifli, karamellás tepertős csiga, és nagyanyóféle mézes krémes  -természetesen csokimáz mentesen...A híres vendég pedig hiába szabadkozott, hogy ő csak egy finom rétesre vágyik, a tálca felől lengedező illatok kikezdték orrcimpáit, s valami halk, mégis sürgető hang üzent a gyomra felől... KÓSTOLJUK MEG! KÉRLEK! Ettől a pillanattól a Mikulás már nem tudott uralkodni torkosságán... Bár a rénszarvasok már tele bendővel, indulásra készen ácsorogtak, egy idő után egykedvűen megállapítva, hogy már MEGINT nem lesz semmi a vásárlásból, félrehúzódtak egy  szélvédett helyre, aztán meg le is heveredtek a puha szalmakupacra, s hamarosan csendes szuszogás jelezte, hogy elnyomta őket az álom. De bent nem állt meg az élet! Mikulást ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy megkóstolja a finomságokat. Csupán arra kérte az ízmestert, hogy egy-egy kockát tegyen a tányérjára mindenből, a többit pedig csomagolja be a krampuszoknak. Mire ebből is, abból is evett egy falatott a nap már delelőre hágott, s a fali kakukkos órából ki-kiugráló kakukkok vígan rikkantva figyelmeztettek az idő múlására. Amikor a szusszanni is alig bíró Mikulás kioldotta derekán a szíj fényes csatját, no akkor érkezett el a heveny lelkiismeret furdalás perce. Pirulva tekintett a tányérka szélén billegő morzsákra. A teáskannából áramló gőz elpárásította okuláréját, s a zsebéből előkotorászott zsebkendő mellől ölébe hulló papírfecni ébresztette rá, hogy más megint NEM... Hogy már megint nem jut el a boltig, hiába kaparászták fel erre a fecnire a krampuszok a bevásárlási listát. Lőttek az örök irónnak, az arany spraynek, a téphetetlen zsinegnek, a glitteres ragasztónak, és mindennek. A kaján kakukkok kifecsegték, hogy két óra van, s hiába indul tovább a szánkó, hiába sürgeti majd gyorsabb tempóra a szarvasokat, zárás előtt tuti, hogy nem érnek oda. Így hát Mikulás szó nélkül visszagyűrte zsebébe a fecnit, megtörölte párás szemüvegét, végig simította gyöngyöző homlokát és kérte a számlát.

De mi van a csomagban??? - kérdezhetnénk, a válasz sem késlekedik: TÜRELEM - hamarosan megtudhatjuk.

 

A csomag! - Mikulás mese... 1.

 

Moccanatlan a csend, sem a kinti őrtálló, magas fenyvesek zúgása, se a pehelypaplanba burkolódzott testek szuszogása nem hallik. Alszik a világ, vaskos hótakaróba gyengéden fodrokat rajzol a szél. Egyetlen parányi lámpa világlik itt benn, s a sötétség mezsgyéjén ténfergő kicsinyke fényben Mikulás fáradt arca látszik. Ül az ágy szélén, szinte nem is emlékszik rá, hogy későn aludt el vagy túl korán ébredhetett?! Csak ül és fáradt tekintettel, egykedvűen néz egy pontra. Pontosabban a papucsán lévő piros bojtra. Szótlan szomorúság lengi körül, így senki sem látta még, róla úgy él mindenkiben a kép, hogy jól megtömött zsákjából kikandikáló csomagok között mosolyog. Ajándékot osztogat, szánkóról integet, s a legcsúszósabb úton is vidáman lépeget. Virgács? No jó, néha a virgács is előkerül, s kampósbotjával is koppant olykor-olykor egyet, kettőt, hármat. Mesebeli szép piros kabát, vastag sapka és bélelt kesztyű, hófehér szakáll - ilyen Ő a mesékben, s ilyennek látja az, aki ébren, vagy mély álmában rátalál. 

De most sehogy sem passzolnak a dolgok. Mikulás papucsa foltos, a bolyt közepén a tegnap sebtiben hörpintett kávé foltja éktelenkedik. 

Talán ezért...  - sóhajtja és szomorúan igazít egyet a hátához felpóckolt párnán. Elfelejtettem letisztítani... - újabb sóhaj, még keservesebb, mert a csizma suvickolás is elmaradt. Most pedig, amikor kiderült, hogy csizma és papucs is üres, bánatában egészen elfeledkezett arról, hogy éppen Ő az, aki ebben illetékes. Mert ki más híresztelte el valaha, hogy fényes cipőnek, ragyogó topánkának, boksztól illatos bakancsnak kell az ablakokban sorakoznia...?! Kinek dúdoltak dalocskát vékonyka hangon szorgos gyerekek, míg az év közben olykor-olykor elfeledett lábbeli takarítást legalább ezen a napon buzgón elvégezték?! 

Nekem! - vallja be magának Mikulás, s kedve kicsit enyhül már. Emlékezve száz, ezer, kismillió csomagra, mely a várakozó lábbelikbe került. Már-már vissza is bújna a jó meleg dunyha alá, s feledné az egészet, de mégis felrémlenek a lukas zoknik, a sáros cipők, kopott csizmaszárak, s a beléjük rejtett ajándékok tucatja. Szóval így állunk! Én vagyok az egyetlen ezen a kerek világon, aki nem kap csomagot, mert foltos a papucsa... No szépen vagyunk, és ez még nem is elég ok a bánatra! Hová lettek a szépen megírt kérő és köszönő levelek?! Máskor kosárszámra szokták becipelni a krampuszok, most meg csak egyetlen egyre futott... az is úgy kezdődik, hogy "Nekem kell egy"...  - az ilyen levelek bizony rendre a tűzbe kerülnek. Az "Akaromos" mondatok válaszra hiába várnak. Tűzgyújtáskor remek szolgálatot tesznek majd... Tűz! Meleg! - fut át Mikulás agyán, begyújtok, ahelyett, hogy itt tétlenkedjek, - de most valahogy nagyon nehezen szánja rá magát, hogy elinduljon.

Keserves percek ezek, a nagy felismerés percei. Árván üldögél szegény még egy darabig, az álom messzire futott szeméből, s úgy érzi, hogy most már nem is bújik vissza az ágyba, inkább iszik egy finom mézes, tejszínes kakaót, ma a kávé büntetésben lesz... bizony azért a csúnya. papucsbojtra esett foltért. Bár Ő maga is tudja, hogy a kávé teljesen ártatlan, hisz Ő volt az, aki kialvatlan fáradtan, remegő kézzel löttyintette ki kedvenc reggeli italát.

Kakaója mézes és a tejszín is bőven csorog, kanál csilingel a findzsa oldalán, finom törékeny porcelán, jobb lesz két kézzel megfogni, nehogy ma újabb csepp csorogjon a papucsra. Tűzrakáshoz készülődés, vaskos fahasábok és vékonyra vágott gyújtósok közé hajoló Mikulás éppen a gyufát keresi, amikor hatalmas robajjal, koromfelhő közepette csomag pottyan a kövezetre. Mikulás a kürtőbe néz, de jaj kár volt felnéznie, mert a finoman szállingózó koromszemcsék a szempillájára, szakállára telepednek azon nyomban. Egy pillanat, s máris kéményseprővé változott. Trüsszögve, prüszkölve teszi le a gyufát, nem gyújtva lángot. Felveszi a lába elé pottyant pakkot, majd mosakodni indul. Hosszasan dörzsöli kezeit, a mindig jól habzó szappan most nehezen oldja a kormot. A tükörből visszatekintő arc láttán hamar oszlik a borús hangulat. Régen, talán ezer éve voltam ennyire maszatos - gondolja és újabb szappanos szakálldörzsölésbe kezd. Nehezen kopik a korom, szemét csípi, s a háziszappan is kitesz magáért. Piros a szeme, fájdalmas égő érzés, piros szemű húsvéti nyulacska is lehetnék - gondolja magában. Hosszas mosakodás után mosóteknőbe kerül a tegnap még szép tiszta köntös, úgy tűnik a vétkes papucsnak is végleg befellegzett. 

Írhatnék a Mikulásnak, hogy új papucsot kérek - gondolja, s nevetés hallatszik remegő, immár újra hófehér bajusza alatt. Az írásról eszébe jut a csomag, ami szó szerint az égből, akarom mondani a kéményből pottyant elébe. Óvatosan letakarítja tollseprűvel, a porszívót nem kapcsolja be, nehogy a zsivány krampusz kölkök idejekorán felébredjenek. Szóval csomagot kaptam! - nézzük csak meg mi lehet benne, s egy öreg újságpapírt terít az asztalra, hogy az ne legyen piszkos legalább. Gondosan átkötött, csinos kis csomag - látszik, hogy nagy szeretettel készült, a kormos, hamus felső papírt összefogó csillámos ragasztó, s az arany zsineg segít megoldani a rejtélyes érkezés okát.

Ez lehet az a küldemény, amiről Varjú postás, a lelkiismeretes kézbesítő mesélt a minap, ezt csórhatta le valaki a csomagszállító szalagról... (Úgy történik a küldemények szétosztása a postahivatalban, hogy a rengeteg levelet, amit Mikulásnak címeznek egy hosszú futószalagra teszik a postássegédek, s onnan az ott várakozó rénszarvas húzta szánkóba pottyan.) Arról szólt Varjú postás, hogy a minap a szarka, aki rajong az arany színért az egyik küldeményt csőrébe kapta és huss, el is szállt vele. Ez lehet az a csomag, nézzünk bele! - sóhajtott fel Mikulás, s az imént még háborgó szívébe a béke lassan visszaköltözött. Mégis gondolnak rám a gyerekek! Szóval a szarka csórta csomag van itt az asztalon. Talán ő urasága éppen a kémény felett repülve pottyanthatta ki kapzsi csőréből...  Lehet. 

Tüzet gyújtott gyorsan, s már bontogatta is az aranyos csomagot, a csomóra kötött fényes zsineggel hosszasan elbabrálva észre sem vette, hogy lassan kireggeledett.

Folyt.köv...

Mese nincs! Vagy mégis? MESÉLJ MÉG ...

 2020-ban írt gondolatok és néhány "papírra vetett" mese olvasható itt...

Emlékeim között ma megelevenedik egy arc, egy kedves ismerős olvasóé, aki szerette írásaimat, s aki ma már fentről figyeli, hogy megmaradt e meseíró kedvem?!

Drága B. A ott fenn! Ígérem leírom a fejemben mocorgó legújabb történetet is!

 

Mese nincs!

Virgács is csak ez a régi, kopottas van.

Pedig napok óta, hajnalonként azon dolgoztam, hogy mese is legyen. Régi mese új köntösben, és benne olvasható valamennyi, eddigi történetem.

Talán 15 éve, vagy annál is régebben mondtam el az elsőt...

Várakoztunk a gyerekekkel és a szédült izgalom eluralkodott rajtuk. Izgés-mozgás, zsivaj töltötte be a csoportszobát, s egyre feszültebben vártuk, hogy végre hozzánk is bekopogjon.

Múlt az idő, némely "renitensek" már-már a csillárra másztak volna, ha nem neon armatúra világított volna a terem plafonján.

Akkor jött az ötlet, s a történet a Mikulás segédeiről...

Mondhatni odaragasztottam a népséget a mesesarok szőnyegéhez.

Azt hiszem senki sem várta csendesebben a Mikulást., mint mi.

Találgatták, vajon tényleg igaz lehet, hogy a krampuszok szenet tesznek a zsákba csokoládé helyett? Hogy összekeverik a neveket? És, hogy a virgács valóban arany, s a Mikulásnak három segédje van?

Azóta már több tucat mese keletkezett, később már unokáim kedvéért találtam ki új és újabb történeteket. Főhőseim ma is azok a krampusz gyerekek, akik valamikor, valahol nagyon messze a Mikulás segédei voltak. A kor velük nem halad, hiába futottak el az évek, ők ugyanazok a huncut kis legények, mint 10-15-20 évvel ezelőtt. Bezzeg ez nem mondható el rólam, napról, napra romlóban az emlékezet, már nem is tudok felidézni minden esetet, amik róluk szól, velük megtörténhetett. Így hát az utolsó morzsákat összeszedegetem, a régi történeteket új színekkel színesítgetem. Ha futja még a nekem kiszabott időből mesekönyv lesz, amiben a krampuszok csetlenek, botlanak, s a Mikulás sem marad az a távoli, megközelíthetetlen alak. A meseírás lassú móka, de némi türelem talán megéri, hogy megelevenedjenek, hibázva, bolondozva a krampusz gyerekek, és mi is visszavarázsolódva, gyermeki szívvel kövessük az eseményeket. Addig is míg minden történet felidéződik ízelítőt lesz hamarosan itt...

Ideillesztek egy régebbi szösszenetet:

https://partfal.blogspot.com/.../virgacsok-es-egyebek.html

 

Mikulás és... https://partfal.blogspot.com/2019/01/van-az-ugy.html

A virgács      https://partfal.blogspot.com/2019/12/a-virgacs.html

A virgács - folyt... https://partfal.blogspot.com/2019/12/a-virgacs_30.html

 

Mikulás... https://partfal.blogspot.com/2021/12/egyet-zsakba.html

 Mesélj még...  https://partfal.blogspot.com/2021/08/meselj-meg-mama.html

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyet a zsákba....

 Minden felgyorsult.

Sípszó!

Szánkóba pattanás!

És kukorékolás.

 

Éppen hogy elrugaszkodtak a földről, nem bírt magával az a korán ébredő kakas, már az első távoli fényekre köszörülni kezdte torkát. Bár az is lehet, hogy az első torok köszörülésre kezdett világosodni, ezt már sosem fogjuk megtudni.

A szánkó lódult, krampuszok kapaszkodva kurjongattak, vidáman szórták ki a maradék aranyport zsákjaikból. A csillogó szemcsék perdültek a hajnali szélben és szanaszét sodródtak. Hóba, háztetőre, templomok tornyára, Bodri kutya bundájára, és egy faluvégi ház ablakába kitett kis cipőbe. A krampuszok pedig örömittasan néztek vissza a földre, dudorásztak is valamit. Talán a szarvasok is hallhatták volna, ha a szél annyira nem süvít, de a szél bizony süvített, fújt vadul. Így csak maguknak szólt a nóta...

- Egyet a zsákba, egyet a szájba, egyet a zsákba kettőt a szájba... - harsogták hárman az elmúlni készülő csendes éjszakában. A jól végzett munka örömére ittak egy kortyot a teából, a termoszból kicsorduló ital meg is melengette és el is csendesítette a kis csapatot. 

A szánkó fent csak repült, repült, lent ébredező gyerekek bontogatták a sok szép csomagot.

Mondhatnánk, hogy vége, hiszen a mikulási küldemények véget értek. Csúcspontja lehetne a mesének, ha...

Ha egy köteg levél az asztalon ott nem maradt volna.

Az a türelmetlen postás, meg a lépcsőn álmosan lebotorkáló krampusz.

A levelek a konyhai mindenféle közt elkeveredtek, mert Slampusz ahelyett, hogy felvitte volna Mikulás kívánsággyűjtő kosarába letette azokat a konyhakredenc egyik sarkába. A levelek valahol most is ott lehetnek, és ki tudja mit írtak a gyerekek, míg fel nem bontjuk azt a sok levelet. A hazatérés izgalmában senkinek sem jutott eszébe, hogy azokat a leveleket bontogatni kéne. A szarvasok lefékeztek végre, porfelhőt kavarva a hóból, a pelyhek rátapadtak a krampuszok orrára, fülére. Hapcizva ébredtek fel. Meglepődve dörzsölték szemükből az álmot. Gémberedett lábuk mellől előhúztak három üres zsákot és lekászálódtak a szánról. Hullni kezdett újra a hó, hamarosan ellepték a szán nyomát, a szarvasok fáradtan istállóba tértek, meg sem kóstolták a szénát.

Csak a legöregebb szólalt meg - Remélem a Mikulás el semmit sem felejtett, s ezek a szeleverdi krampuszok rendesen elvégezték a rájuk bízott feladatot, mert harmadszorra visszamenni én nem fogok. Én sem, én sem - szuszogták félálomban a többiek, s a jászol mellett összebújva álomra hajtották fejüket.

Hó....!

 

 

EMLÉKEK

 

Hullik a hó kavarog

hóban kutyám mocorog

bent kályhában már tűz pattog

régi szép napok merre vagytok

fény és árnyék

lassú léptek

 

ünnep küszöbéhez értek

kopott kabát

bakancs

sapka

gyarló szívvel vágyom arra

mikor

még

csendet tépve

széthasítva

kifutottam

s

kiáltottam

a

megnyíló

magas égbe...

Hó

hó

hó

fehér könnyű takaró

és

lábnyomom a hóban

el is olvadt azon nyomban

ma

üvegen át figyelem a tájat

szívemben újra varázshang szól

vágyakozás támad

megjött a tél

s

minden jól van

arcomon örömrózsák láza helyett

egyetlenegy

gyermekkort idéző

könnycsepp gördül

utat keres.

 

/Talán a krampuszok nem nyugszanak, hogy ne sikerüljön szokott formába önteni a sorokat.../

Alkonyi fények és árnyak

 

A

mi

Dunánk egészen összehúzza magát

pőre partokon

kőkupac

kagylótörmelék

víz sodorta száraz ág

fekete madarak szállnak

szél suhan

lánc csörög

s

egy

árva csónak túlsó parton megmoccan

varázsütésre utolér az alkonyat

szellő munkál 

alkonyi fényt gyújtogat

nyugat felé repülő vadlúd csapat

csendesülve folytatják az útjukat

 

vér és tűz már hadban állnak

szikra pattan

füst illan

sötétedik

itt-ott őszi sárga szín még felvillan

 lent a füzek új csodára sóvárogva 

hullatják a levelet

bokor rezdül

menny és pokol kegyetlenül küzdenek

 

fejünk fölött

kerozin csík ejt az égen mély sebet

a

magasban valahol

láthatatlan repülőgép felhők

között célja felé araszol

árny suhan a torony fölött

est harangja száz sóhajra válaszol

 fölgyúl a víz

rozsda barna csendességben

hullám szalad komp lódul

köhécselve nagy teherrel megrakodva

elindul

szorgalmas szél rendezi a képeket

itt pontos

amott pedig elnagyolva elhagyja részletet

fény foltok és habrózsaszín pamacsok

városom a túlparton

glóriás fényben ragyog

csodás képet vetít rá a vágyódó képzelet

majd az első utcalámpa

megmutatja valósággá szűkítve lényeget. 

 

UGRÓISKOLA

 

 

December lett

szélsebesen futkározó napok

álmélkodó foglya vagyok

tegnap még vacogva figyeltem

őrülten szeles

novembert sirató alkonyatot

tépett és ráncigált

rosszkedvet szitált

süvített és sepert

didergő levelet kergetett

ha

valahol még avarszőnyegre lelt

s

a

kályha sürgősen nekilátott

falt zabált új és újabb fahasábot.

Ma minden szürke bársony

napfény a láthatáron

éppen

átellenben

aranyos csillanás szememben

ünnepi kedvem

hol hátra tekintget

hol meg előre szalad

gyermeki emlékek időbújócskát játszanak

ugróiskola télikabátban

dermedt pocsolyákba lépve

reccsenő hangokra vágytam

zúzmara és dér

fagyos gyerektenyér

jégcsapok

anyám otthon forró levessel várt

nedves bakancsot

 lódenkabátot szárogatott

arcomra rózsapírt festett a szél

gyermeki hittel dúdoltam

december de jó hogy végre elérkeztél!

Gyertyaláng libben

s

a

kályha 

régi feledett mesékről duruzsol

gyújtóst keresek vékonyat

pontosan olyat amilyet apám hasogatott

rakom a fát hadd égjen a tűz

s

míg lángra kap 

szökken az idő

őket látom újra

és

szívemre árnyékuk hull

nézem a fényeket

számolok éveket

 

csend és sóhaj vállamon megül

álmokat szelídítek ma is rendületlenül.