Vége....

Jéghártya kúszott a tavacska vizére...

Hohó!

Hét közepén megjelent a hóvirág....
Szóval tavasz lesz!
Jövőre is!

Ernyő alatt.... életmesék...

Esett, vagy szitált, az ég mindig "csinált" valamit.
Már megint esik - mondtam és nyakig merültem a barnás, kátrányos illatú kis medencében. Bugyogott a víz, a dögönyöző vízsugarak éppen ott találtak el, ahol kellett. Derekam, hátam, vállam részesült a jótékony ápolásban.
Élveztem a csendet, ahogy a hatalmas platánról rozsdás falevelek peregtek, s libegve a medencébe estek.
Gőz és pára,  köd szállt a távoli tájra.
Csend!
Egy darabig jó volt, nyugtató, ringató, álom szélére sodró...
Csak a varjak hangja hallatszott néha, kopasz, égbe nyújtózkodó vén fekete fákra szállva beszélték meg a napot, azaz a naptalanságot.

A kislány pedig csak állt, álldogált az esernyő alatt... ki tudja mióta.

Jól esett a hideg és meleg váltakozása, a szeles fuvallatok friss érintése, de amikor fázni kezdtem inkább bementem és ott mártóztam meg a jó melegben.

Törékeny, madárcsontú idős hölgy lépett a medencébe...
Kicsit bizonytalanul lépett és tekintett szét...
Mellettem éppen üres volt a legfinomabb hely, ahol a víz ezernyi buborékkal pezsdíti a fáradt testet. Úgy véltem nem ismeri még ezt a kényeztető kellemes érzést, így mutattam, hogy van még szabad hely - itt.
Téli idő lévén nem volt sehol tülekedés, kedvünkre kényeztethettük magunkat.
Fáradt, ezerszeresen pókhálós arcán halvány mosoly suhant át.
Aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
Kezei, mint gyengülő pillangók mozdultak, ellőttem pedig egy régi szép világ bontakozott.
Gyermekkor, szerelem, család, férj, gyerekek, háború, veszteségek a nagy győzelemben.

A kezdeti keserűséget, a nehéz szavakat elsodorták az emlékek. Felfeslett a múlt! Hallgattam és kérdeztem, néha összekuszálódtak a szálak... sikerült együtt kibogoznunk. 
Boldogok voltunk! - mondta, s ahogy kalandoztunk az időben eltűntek a ráncok.
Fiatal, szép nő fogta gyermekei kezét, egy fiú, s egy kislány, délceg férj, sportoló, aki zongorát vásárolt négy éves kislányának..., s a kislányból évtizedek múlva zongoratanárnő lett, külföldön él.
És az élet ezer kis emléke megelevenedett, volt kinek, volt miről mesélni.
Terhek, betegség, ápolás, halál, bánatok, bajok és gondok mind ott lebegtek felettünk, mint ahogy az élet örömei is.
A pezsgő víz hol bugyogott, hol simult..., miként az arca is.
Nyolcvan felé közeledik.

Az idő pedig repül.
Kint az esernyős kislány már fázós sötétben álldogált....
De mi itt, együtt megmelegítettük a szív fagyos bugyrait!
Búcsúzáskor átölelt és ennyit mondott.
-Fél év alatt az első EMBER, akivel találkoztam!
Köszönöm!

Én is az életmesét!
Óvatosan indult, hogy megkeresse támaszát, a fiát.
Néztem távolodó alakját, ahogy felvenni készült köntösét.
 



 


 

NÓGRÁDI ALKONY

Alkony

Homályba vesző távoli dombok

sárguló lombok

tárulkozó völgyek
ösvények
tölgyek

vörösbe öltöztek

réz csíkokat

vet sebtében rájuk a nap

leveleket táncoltató alkonyi szél
rángatja
cibálja
kopottas ruhájukat

út

kanyarog

rég látott képek szívemhez érnek

ott

a

füzesen túl már vége

határfolyó

átellenben hegyek magasodnak fel a messzeségbe

az

ég

végtelen tarka tábla

tüzes jelekkel összefirkálva

szürkék
vörösek

feketék

olvadozó világoskékek

merész lilák

rózsás pír

fodrozza az alkonyi fényorgiát

csipkék a fák

kormos ágakon átragyog kései sugárnyaláb

reményét veszítő kicsiny világ

éhes kutya falat után kutat

kő kereszt talapzatánál szemétkupac

szanaszét sodorta a szél

bodros borjak

fehérek

barnák

legelnek

 tágas rét zsenge füvét
komótosan nyelik

esteledik

szemközti domboldalon egy parcella
frissen szántva

magvait ölelni vágyja

szomorú
 szép
elhagyatott vidék

szétfoszlott térkép

viskók és omladozó kúriák

lámpa sehol sem ég

nem világol más csak a hold

éles kanyar

fényes utakra csal

hátam mögött tűnik el az utolsó nógrádi bucka

őz
ina feszül

kiugrani készül a feketéllő
kanyargó útra...

ŐSZ ÉS ÓLOM

Ősz és ólom

Terjed a köd

mindent összenyálaz

összeköp

vízcseppek a földön

nehéz ködpaplanba burkolózott a táj

remegő

hulló

levelek

a

csend szinte fáj

szívem

üres

kopott szerelmek árnya

nehezül a félhomályra

szűkös

lett

most

az

ablakkeret

ahonnan

pezsgő nyarakon messzire tekinthetek

kacatok

lomok

várják

rövid kis életük

végét

tűzhalálát

én

csak

bámulom

a

kinti könnyeket

lecsapódó párát

rongyaim zsebében emlék lapul

kitépett lapokon verssorok

ólmos magányról suttognak

szakadatlanul

és

rólad

nyirkos falak

túsz vagyok

roppant a súly

nélküled fázom

fojtogató

füstbe

száll

tűzre vetett

kopott

szürke

télikabátom.

ŐSZ - ARANY ÉS ACÉL

Ősz
-

arany és acél

Éles a szél

fémes

penge

aranyló égi csíkok tűnnek el a végtelenbe

arany

a

levél

arany

a

bokor

a

meleg még bujkál valahol

de

délre érve

aranyos sugár

lesz

a

Duna

éke

és

ha

eljön

majd

a

délután

acélkék villan a Dunán

és

ott

túl a messzi partokon

megbicsaklik a fény

rozéval telt kecses poharamon

hallgatunk

csak a víz csobog

körbenyal egy kopottas csónakot

örvényt kavar

 pimasz és szemtelen

taszít

és

szorít

parttól partig sodorja

az

élet

törékeny
apró

titkait.

ŐSZ ÉS ARANY

Ősz és arany

Új

huncut szelek

ráznak törékeny ágakat

hol

forró

hol meg bágyatag a nap

eltévedt pillangó kertünkbe repül

vasvirág

csúcsán

méhecske hosszasan megül

de

lent

koppan

roppan

gyűlik az avar

sün vackolódik

északi szélroham százféle levelet kavar

arany

a

festék

néha
meg

acél

pengével

csap le a könnyűvérű szél

kicsit bolond

kicsit kótyagos

nem érti hogy miért aranyos

miért ragyogó most a táj

téblábol

korai ősz van vagy visszatérni készülne a nyár

csúcsok dőlnek

felfut a higany

boldogan fürdőzünk csalóka fényekben mindannyian

vállamra ha egy-egy levél lehull

csókod nyomát érzem

s

hogy

évtizedek múltak el nyomtalanul.

Készítette P. L.S.

Készítette P. L.S.

Ősz és ezüst...

Ősz és ezüst

Kanyargó füst

kopár ágakon cseppek hintáznak

vizes köveken

ablak peremen

járdán

tetőn

cseppek csorognak a csendben

langymeleg

októberben

fellegekben

párás egekben

őszi minták
firkák

könnycsepp kucorog szemedben

minden veszteség eszedbe jut

szürke

szomorú

színek

megbújó feketék

hajnali első feketédet
ma
inkább
 cukor nélkül innád

korom

ujjad hegyéről pereg
űznéd a belső gyötrő hideget

szikra gyúl

láng lobban

pattogó tűz

hiába hevít

keresed ölelésed elfutott könnyű perceit

minden mozdulatlan rendben
s
te

megfulladsz egy vesztett szerelemben

ősz

és

ezüst

torkodba tapadt kesernyés füst

homlokodra hulló megszürkült szálak

sóhajjal adózol

semmibe hulló

sárga szirmú kései virágnak.

ALMÁK

Nagyszalóki András festményéhez írtam az alábbi verset még 2015 tavaszán, - egy pályázat alkalmából -  aztán most szombaton - meglepetésemre - elhangzott az Érd Parkvárosi Közösségi házban a KÉK-ek őszi kiállításán...

 

 

ALMÁK

Mind szét gurultak

édesek

sárgák

pirosak

fényesek

kötényem

zsákom

elszakadt

nem találom a foltokat

mind elgurult hát
szerteszét

nyelvemen érzem

bő levét

mellemre csordul
megtapad

kezemhez

mézesen
ragad

arcomon ott maradt a csepp

kézfejeddel törölheted

együtt jártunk

múlt

kerteket

szakítva titkos perceket

élet

vagy

álom

egyre megy

almába haraptam

veled

megkóstoltuk az életet.

 

 

Tarnócziné Barabás Irén felolvasásában....

56

Egyetlen évszám maradt mint tűzjeles pecsét

őrizve a múlt tiszta üzenetét

​arcotok messze t​űnik

évtizedek lenyomata a ma

ki emlékszik igazán az őszi napokra

ki lett ott a bűnös s ki az ártatlan

fekete betűkkel írt parancs

vallató szoba

jeges magányban

nem volt irgalom

nem volt kegyelem

álnok eszme dühödt hóhérai

vért ontottak félelem részegen 

halál

halál

szólt az ítélet

kötél és golyó mindent elvégzett

temetői csendben álló kőkeresztek

igazságot talán sohasem tesznek

évek

életek

odavesztek

harc és nyomor

apám fiatal arca fáradt lett

komor

földönfutók lettünk

oda

szülőföld

rokon és barát

hiányuk megtörte anyám édes mosolyát

korai gyász

könny

hatalom tébolya

uralkodott a terror

egyetlen menedékünk

maradt

az

ima

bejártuk hazánk minden szegletét

tarkónkon éreztük megtorlók őrült leheletét

jártunk idegenben

kanyargós sáros utakon

fűtetlen lakásban

sötét ablakon

felfénylett veszteségeinkben a megtartó égi irgalom.