Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2021. március 4., csütörtök

Iramodók

 


Iramodók

Vágtáznak a napok

ki hinné hogy máris tavaszodik

tekeregnek lompos szürke

nyomasztó fellegek

a

márciusi friss mégis elérkezett

itt és most

új időszámítás kezdődik el

feledjük az agy zaklatott kérdéseit

fenébe a sok hogyan továbbal

ne gondoljunk az elmúlással

csak

az

édes percek árnyai sajognak

soha sincs szebb ideje a mostnak

tavaszodik

s

nyiladozó virágok egymás sarkára taposnak

és

a

méhek balgán szomjasan

feledik hogy a tél hamarosan még visszarohan

szárnyuk csillan a fényben

féktelen sziromremegésben fürdőző testek

új

életjeleket keresnek

szirmok közt fojtó illat

ó

drága márciusi szél

ne fecsegd ki titkainkat

hagyd hogy a legszebb percek varázsa

megmaradjon

sziporkázó színekben bőrünkhöz tapadjon

lilák sárgák és kényes fehérek

ragyogjanak amerre lépek

jaj

már tárulnak is a kelyhek

száguldanak a percek

őrült gyors időrobbanásban

korai pillangók

könnyedén

iramodó szellőkkel feleselnek.

 

 A változat....

Vágtáznak a napok
ki hinné hogy máris tavaszodik
tekeregnek lompos szürke
nyomasztó fellegek
a
márciusi friss mégis elérkezett
itt és most
új időszámítás kezdődik el
feledjük az agy zaklatott kérdéseit
fenébe a hogyan továbbal
ne gondoljunk az elmúlással
csak
az
édes percek árnyai sajognak
soha sincs szebb ideje a mostnak
mikor
nyiladozó virágok egymás sarkára taposnak
és
a
méhek balgán szomjasan
feledik hogy a tél hamarosan visszarohan
szárnyuk csillan a fényben
féktelen sziromremegésben fürdőző testek
új
életjeleket keresnek
szirmok közt fojtó illat
ó
drága
márciusi szél
ne fecsegd ki titkainkat
hagyd hogy a legszebb percek varázsa
megmaradjon
sziporkázó színben bőrünkhöz tapadjon
lilák
sárgák és kényes fehérek
ragyogjanak amerre lépek
jaj
hogy tárulnak a kelyhek
őrült gyors robbanásban
korai pillangók
könnyedén
iramodó szellőkkel feleselnek.
 
 



Szemben a fénnyel

Márai Sándor: Ajánlás

 
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.
 

 
 
 
 
Szemben a fénnyel


Január van s a nap pont szemben kél fel
egyetlen pillanatot sem tétovázik
ágyam szélén
ablakkereten látszik
villan az ereszcsatornán
ablakon
képkereten a túlsó falon
poharamban átfesti a hűlt tea színét
megláttat minden porszemet
pihét
a
tükröket keretbe vonja
bimbót és virágot óvatosan sem bontja
kint
vacogtató mínuszok
nem sejtetnek könnyű friss
derűs holnapot

szemben a fénnyel
hallgatom a zenét
nincs benne semmi irgalom
mélabús akkordok
halk hangok ostroma
dob
bőgő
és
zongora
bolond a szív
harcol - nem adja fel soha

csend szöszmötöl és a porszemek
nem akadályozzák képzeletemet
lágy ölelésű tavaszt
perzselő forró nyarat
képzelhetek veled
de
nem keresem a búcsút hozó fáradt ősz színeket
se veszteség - se fájdalom
inkább a tél zsibbadása

vállalom

jöhetnek jégpáncélos telek
befagyott tócsák
patakok
erek
a
jég jajong
várj napfény
ne simogass
ne szeress
hagyd hogy fagyos közönyben
semmibe kanyarodó lépteink
újra összeérjenek.

2021. március 3., szerda

MÁRCIUS

 


Március

Robban a reggel
égi s földi tüzekkel
szívet tágító szelek
siklanak a nagy folyó felett
élet és halál
egyensúlyozó könny
szemem sarkában
buggyanásra vár
 
ablakom alatt
hóvirágszirmok a semmibe hullanak
arasznyi
dalt dúdoló korai madár
január
február
és
itt is lesz a nyár
 a
szemközti parton
önfeledt kácsák fürdenek
az
erdő peremén
kék
csillagvirág remeg
ott a hóvirág is tartja magát bátran
árnyékos fák alatt
millió bimbó
igazítja s tárja szét
illatrészegen
szűzfehér selymét
avar zizzen
riadt nyúl fut át a réteken
messzi felhők közt
madarak szállnak
szinte összeérnek a szárnyak
szerelmes nótát fütyülnek
a
tavaszt sóhajtó
 vágyéhes
sóvárgó világnak.
 
 



2021. március 2., kedd

Összefirkált történelem...

 

 

Szemembe süt a nap, hátam mögött éppen csenget az 59-es villamos... Megállok, előkotorászom táskámból a masinát és kattintok néhányát. Itt van az a bizonyos vitatott...

Hősök, ellen hősök, áldozatok, és gyilkosok. Szemből süt a nap, pontosan nem is láthatok.

Már jó néhány napja újra zümmög bennem a gondolat - ki fogja e valaha is valaki gubancolni a rég összevissza csavart múltakat. Az összefirkált történelem mikor lesz letisztítva, kijavítva, hitelesítve?!

Könnyű érzés, hogy az én múltamban nincsenek vargabetűk. Nincs kusza hazugság, ármány, nincs beszippantás, valamiféle megváltónak hitt eszme bűvkörében tántorgás. 

Nem kell radír! 

Apám nem volt fasiszta, nem volt náci, nem volt kommunista sem. Utóbbi balgaság volt ugyan, hisz  elvtársi engedmény járt a hatalomhoz törleszkedőknek. Kis, szinte olvashatatlan betűkbe zárta visszaemlékezés töredékeit, itt-ott egy szó, egy mondat... vagy egy régi történet emléklenyomata. Hitelesség! - ez volt az ő erénye.

Lopakodó történelemhamisítók nagy gyakorlatra tettek szert az elmúlt évtizedek átírásában. Nehéz az eligazodás. De nekem szerencsém van, apám, anyám hazugságmentes vesszőfutásának részese lehettem. Nem volt nagyon könnyű élmény, elárulhatom. Sok könny, sok veszteség. Gyökértelenné válni sem egyszerű ám. Már nem vagy az, aki voltál, az sem, aki lehettél volna, ha ott maradhatsz, ahol születtél. Nekem minden utca idegenné vált egyik napról a másikra, nem tudtam, és sokszor ma sem tudom a szomszédok nevét. Kacskaringós szűk közök és széles terek nem beszélnek arról, hogy rajtuk valaha ki is lépkedhetett. Az én parányi lépéseim nem soká koptatták a Tompa Mihály utcát, nem sokszor állhattam meg a Kéz utca aprócska sarki háza előtt. A nyíregyházi Debreceni utcán koppanó paták hangját, egyszer csak elnyomták a tankok kerekeinek félelmetes csörömpölései.Majd megkezdődött a számkivetettség kora. Szép városunk, rokonok, minden odalett. És ma már nem tudom felidézni Szakmár, Boldva cuppanóan sáros utcáinak, és Mezőkeresztes állomás közeli utcájának nevét sem. Legszebb nyékládházi éveink idején a mi ottani utcánknak még neve sem volt. Hívhattuk volna egymás között az '56-osok közének, hisz egyetlen család lógott csak ki a sorból. Vitéz Kiss bácsi és munkában, megaláztatásban összetöpörödött felesége kopott, düledező házacskája után az állami gazdasági szolgálati lakások sorakoztak. Állatorvos, jogász, számviteli szakember - bélyegzettek voltak mindannyian. De mi kora kamaszságunkban fittyet hánytunk a stigmákra. Hallgattuk szüleinket, elménkbe véstük a történéseket, és élveztük az erdő, mező, tó adta faluvégi szabadságot. Majd esténként fáradt apánk szavait hallva egyre többször éreztük, hogy baj van... Mert nem hagyta szó nélkül a gazdaságból a pártbizottságra küldött szajrét, mert nem viselte el a lopást, mert Bibliát adott egy nehéz helyzetben lévő asszonynak. Mert... Biztonságos, külön világunk védőfalai repedezni kezdtek. S mi, féltucatnyi kamasz, kik megvetve szemléltük a párttag szomszédot egyre inkább tartottunk a búcsúzástól, szép világunk elmúlásától. A kamaszkor legnehezebb sebe akkor esett rajtam, amikor a teherautó kigördült Nyékládháza Kültelek, későbbi nevén a Viola utca utolsó háza elől... És ismét elindultunk a nagyvilágba. Ami nekünk ismeretlen volt, azt apánk már több, mint egy évnyi távolléttel már valamelyest megtapasztalta. Hiszen, amikor kénytelen volt "viselt dolgai" miatt munkahelyet váltani, a számunkra addig ismeretlen Dunántúlra került dolgozni. A teherautó gurult, csak gurult órákon át, Mackó kutya ugatás nélkül tűrte az utat. Csak mi sóhajtoztunk, sírtunk hosszasan. Mert elhagytuk biztonságos kis világunkat, el a barátokat, el azt az ifjúsági közösséget, melyben minden szombaton együtt lehettünk. Titkosan szép sziget volt, és a mi "lelki "pásztorunk, valóban pásztorolt bennünket odaadó, csendes szeretettel. "Testvérkéim"! - mondta nekünk Szuhánszki János bácsi, és jól viselte kamaszos zsongásunkat. Finom érzékkel védőhálót font körénk. Sosem beszélt háborúról, fogságról, politikáról... Csak ott volt középen, mérceképpen, nem is sejtve, hogy ötven év múltán is könny szökik szemembe, ha rá gondolok. 

Talán a madárfióka érezheti azt az ijesztő zuhanást, amikor kilökik a fészekből, amit én éreztem, amikor egy teljesen más, idegen közegbe csöppentem. Napokig kóvályogva, lézengve jártunk a tágas házban, a nagy udvaron. Hiába tudtuk, hogy nem lehet, mégis de sokszor megfogalmaztuk az óhajt... Menjünk vissza! Aztán betörünk, arcok, nevek, utcák, távolabbi terek, elmerészkedtem egyre messzebb. Mindenféle évek következtek és én nem tudtam semmit az itteni, "előzményekről" azontúl, hogy apám politikai múltja miatt senkik vagyunk. Az elvtársi szellem erősen érezhető volt, talán felnőtté válásunk is hozzájárult, hogy egyre élesebben átláttuk a környező világ ellentmondásait. Apám "nézeteltérései" nem soká várattak magukra, korrupt, hazug itt is, csak a szereplők mások... A kommunizmust építő enyves kezek, akik a közösbe úgy nyúlkáltak, mintha már megvalósult volna az ígért Kánaán. A falu szélén düledező putrik, nyomor, a központban párttitkárnő és tanácselnök elvtársnő fújták a passzátszelet. A bolsevik ideológia mindenütt terpeszkedett. Apám ebbe a képbe sehogy sem illett, munkahelyváltás., egyebek... Valahogy végig vergődtünk a nyolcvanas évek fullasztó, tömény, tömjén szocialista évein, testközelből élhettem meg milyen is a "létező szocializmus". Amikor óvónő lettem, már oly annyira virágzott az eszme, hogy egy - egy nagyobb közegben elhangzott szavaim után tuti biztos lehettem abban, hogy ugrik a jutalom, vagy fizetésemelés. A nyomor bugyrait szemlélni érkező elvtársak az egyetlen szép portára néztek be, s nyugtázták, hogy a cigányság sorsa rendezett. Máig sem tudom mi takarta el szemük elől a putrikat...  A gyerekek a legnagyobb szegénységből naponta legalább száz évet tettek meg oda-vissza. Sár, viskók, meztélábas, csóré kicsikék, ez volt a másik világ, a kirekesztetteké. De sok szomorú arcocska vált mosolygóvá, amikor megérezte végre a biztonságot, hogy ebben a másik közegben kinyílnak számára az ablakok a fény felé.

Ott az a turul, itt meg ez a másik világ, ahol úgy hallgatták el a háború utáni évek borzalmait, mintha nem is lettek volna a kommunizmusnak áldozatai...

Tipródunk. Tologatjuk a szavakat, a mércét, hogy ne kerülhessen ki az az egyenlőségjel két gyilkos eszme közé. Tiszta lap nélkül eddig is nehéz volt, és senki sem állíthatja, hogy a holnap hazugságokra bizton építhető. Összefirkált történelmünkben ki-ki olyan ceruzát használ, amilyen tetszik neki. Lehetnek szép mesék, lehetnek hazugságok, bárki átrajzolni próbálhatja azt, ami a múlt, de egyszer itt is - ott is fény derül a hitványságaira.

A nap süt, zászló libbenne a szélben, tavaszodik... Más lesz az életünk, ha a múlt terheiről, tehertételeiről elfeledkezünk?! Nincs válasz, a szó akadozik, a múltat kutató kérdések száma sokasodik.



 

2021. február 25., csütörtök

„Nem íneklek ennek a világnak!” - A kommunizmus áldozatainak emléknapján.

 „Nem íneklek ennek a világnak!” - Nagy László édesapjának szavai. 


"Milliók vannak így. Ma sem kívánok

mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy
s alvadt vértömbökből épült Bizáncod
ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy."

(Faludy György Budapest, 1949)

A vértömbökből épült Bizánc repedezett, omlani látszott, de mindig, ma is vannak, akik valami furcsa habarcsból tüntetni szándékozzák a mély repedéseket. 

Pedig mennyi vér, mennyi kínzás, mennyi halál, mennyi szétvert élet volt az ára, hogy vöröslő vértömbökből hatalmas birodalom épülhessen.

 Micsoda tompa őrület tartja életben az eszmét, melyhez milliók vére tapad? Mi az oka, hogy éltetni még ma is szabad? Mily sötét tudatlanság, vagy éppen tudatosság az oka,  hogy nem került még mindig a történelem szemétdombjára?! Hány gyertya ég ma, a kommunizmus áldozatinak emléknapján?! Hány fohász és ima azért,  hogy SOHA többé ne térhessen vissza a kommunizmus kísértete?! 

Most nem tehetem, de majd elmegyek újra szülővárosomba és szép fehér áldozó virágot teszek a sírhalmokra, hol fiatalon kivégzett férfiak fekszenek. Nem, nem nyugszanak, hisz gyilkosaik sohasem lakoltak, sohasem fizettek a bűnökért. Hű asszisztensei Moszkvának írták alá a halálos ítéleteket.

Hány elhagyott asszony, hány árva gyerek ejtett titkos könnyeket?!

Apám arcát keresem az időtlenségben. Véghetei voltak azok, amikor a félelem feltámadt mindig bátor szívében. S én alig-alig fogtam fel szavait, hogy mit cipelt, takart egy életen át.  Minden keserves szenvedés, minden megaláztatás felbuggyant, talán nem is érthette más. Az elme lázadt, mert a szív nem tudta megfékezni nehéz terheit. Látom az én sudár apámat, fehér haját, szemében, mennyi fájdalom, mennyi bánat...

És felidézem az éveket, az órákat, és perceket. Mikor fekete autó érkezett, mikor házunkat kutatták, mikor apámat vizsgálati fogságba hurcolták. Mikor rettegésre késztettek milliókat. Csengőfrász, motozás, kihallgatás. 

Néztem apám arcát, a bíróságon, tárgyalásra várva. Csontsovány testét kopott kabát tartotta össze. Mikor "Piroska bácsi" rám, 4-5 éves gyerekre kedvesen mosolygott, pedig neve valójában Farkas elvtárs volt.

És olvastam a rejtett kis szatyorban lapuló iratokat apám halálát követően. Besúgás, vád, megfélemlítés és kényszerítés. Hányszor, de hányszor visszatérő kérdés: Ki merte a három gyerekkel egyedül maradt asszonyt 300 forinttal segíteni?!

"Megúsztuk", apám szabadult, de két barátját kivégezték. Mi csak egy életen át cipeltük a bélyeget, a "bűnös" múlt terheit. Még ma is fülemben hangzik a szó... "az apja politikai múltja miatt..."

Ő pedig szikár erővel, néha szinte összeroppantó keménységgel lépte meg az élet feladatait. Nem lett besúgó, nem lett kollaboráns, nem éltette a gyilkos ideológia szépségeit.

Áldott az emléke, hála érte, hogy megérthettem hite milyen erősen védte!

És átkozott legyen a cselszövők, a rendszert szolgáló asszisztensek, a bírók, hóhérok, az őrült eszmét kiszolgálók tábora, azoké, akik sosem bűnhődtek, sosem fizettek gyilkos tetteikért! A bemocskolt, elrabolt évekért!

A kísértet vissza-visszatér, már nem annyira vörös, már nem csöpög a vér, de sokszor száll fel a sóhaj a három hatvanas kenyérért!

Faludy György - Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára 


Nyíregyháza


 

 


 


 

2021. február 24., szerda

Álom előtt...




Mikor este álom előtt
felidézem a múlt időt
válladhoz hajlok csendesen
és
csak
azt
az
egyetlen
elvesztett csókot kérem
keresem
az
utolsó
be nem fejezett ölelést
sejt lázító vad remegést

mikor este álom előtt
felbillentem a jelent
s
homályba vész a gondolat
megérintem arcodat
simítom és csodálkozom
mitől bársony
nem is tudom

mikor este
elvész a ma
reményt szül vajúdó éjszaka
hogy
soha
soha
nem múlik el a pillanat
szád
szánkózik tarkóm alatt

bőrömön ezernyi bomba
robban
s
bújnék vissza karodba nyomban

könnymaszatos az ébredés
eggyel több nap
szerelmed nélkül árván
éhesen
hulló hajszál összegyűrt párnán
egy
sem
tiéd
álom játszik velem
kísért hogy visszalopja a régi
szívolvasztó hosszú ölelést.
 
 
(RÉGI VERS ÚJ NÓTÁVAL) 
https://www.youtube.com/watch?v=RzWoetJghoE

Ma már...




Ma már nem történhet semmi rossz
homályban nyújtózó
túlparti fák közt
narancsgömb araszol felfelé
a
hóvirág is sejti már
ideje lassan végére jár
új
színek
újult életzenék
hirdetik a lét fűszeres üzenetét
zabolátlan illatok
kísérik az emelkedő napot
a
folyó most éppen apad
fűz hajlong a partok alatt
rajta fátyol
finom lenge
mintha máris tavasz lenne
 
ibolya is csatlakozik
első virág mutatkozik
kandikál sok levél közül
 
reménység

szív kalimpál
rögvest örül
 
mindenfelé szól a nóta
cinke röppen
bimbót hoz egy őrült rózsa
 
ma nem jöhet semmi bánat
hagyd eltűnni
cafatjait
a
kinőtt
ködfoltos
rosszkedvű világnak.
 

 


 

 
 
 
 


2021. február 23., kedd

GOMBOLAT

 


GOMBOLAT



Kigombolom a gombokat
kabát
sapka
sál
elmarad
valami tündér lebegés
visz a folyón
örvénylő körök
lágy remegés
nótáznak a túlparti fák
orrluk tágul
szabadság a vágy
fények árnyékok között
a
világ hirtelen
tavaszhoz öltözködött
itt nap nevetgél hangosan
amott mély sötétek honja van
lesem az erdő szegletét
keskeny ösvényen
lépteimet zabolázza a kép
fehér szirom villan
s
csillan valami apró különös kék
közel
közel
egyre közelebb
sárba  - tócsába
rekedt jegek.
 
Térd hajlik
oda minden elkorhadt bánat
lándzsahegyeken villanó vágyak
zizzen
roppan az avar
első bimbó 
máris mindent akar
 rozsdás nehéz levélköteg
áttört vastag tél szőnyegek
harc
küzdés és  győzelem
 tavasz szül lassan új életet
 neked
nekem
gondráncokat simító pillanat
hálás sóhaj
mosoly fakad
feszesre húzott patyolat ég eldugott hajlata alatt.
 
 
(muzsika)




Csillagvirág - az elsők között.
Megtört a tél...

 

 
 

2021. február 19., péntek

KÉRÉS

 


Megérkezett a reggel
szürke ködökkel fellegekkel
a
tegnapi zománcos kék
késik még
hol rejtőznek a lélegzetelállító szépek
gyönyörű
szívandalító végzet
életbódító színezések
hol bujkál a nap
feledve az ígért kacér tavaszt
hová dugott milliónyi
fényvillantó csábos sugarat
 
hajnalok
reggelek
éjszakák
hoznak e új léttitkos csodát

kertek
erdőszegélyek
avarban megbúvó szerények
 szirma zárva marad ma
ha visszatér a tél mostoha ostroma
 
elkergetném a szürkeséget
unt tompaság helyett színeket kérek
lehetnek
hóban villanó fehérek
sikoltó sárgák
aranyvesszőn ég felé mutató lándzsák
és
simíthatná vállamat
könnyű lenge barka
 
nem sürgetem hogy zizzenjen máris a haraszt
csak szórjon ránk aranybolyhokat a nap
sóhajos panaszomra
fénye nyújtson vigaszt.
 

 

2021. február 18., csütörtök

Megyünk... Ünnep - jégcsengővel....

 A komp már a folyó közepén közeledik és ő még sehol. Gondoltam "feltartóztatom" majd a hajós legényeket míg előbukkan a magasban "túratársam". Szerencsére volt várakozó autó, s mire felgördült, mi is felléphettünk, nem árt a futás, pláne jeles napokon. 

Kacsáék napi fürdőzését nem zavarja a hideg, le-lebukva a víz alá többször is megmártóznak. A víz már sokat kopott, napi 30 cm. Az ár után mindig lehangoló a kép. A drága és oktondi emberiség szorgalmasan mocskolja a legelképesztőbb módokon,s ilyenkor minden szemét lerakódik az ágak közé. De ma a sok kacatot feledteti  sziporkázva a Duna túloldala. Itt is - ott is csábító szépségek hívogatnak. Elindulunk, erdei út, szembe süt a nap, fürdetjük arcunkat a boldog fényben. Szeretem ezt az utat, déltájban különösen. Igyekszem lehunyt szemmel járni, egyik lábam az avarom, másik az úton - szemben a nappal. Most azonban a természet csodáit bámulva lépkedünk, egyre lassabban, meg-megállva. Nagyon szép! Muszáj megnézni közelebbről is a parti füzekre, odvas vén fákra fagyott csillogó szépségeket. Nekem meg pláne muszáj, hisz napok óta arra gondolok, hogyan tudok lemenni közelebb... Most már nem nagy mutatvány ám, mert a visszahúzódó víz után maradt tócsák többnyire befagytak, így elmerülni bizonyára nem fogok. Koszossá konzerválódott gyaloglócipőm bírja a strapát, remélem nem ázik át, ha véletlenül félrelépek. Leereszkedem hát a kövek között, korhadt fák, uszadék borítja vastagon a földet. Micsoda kaland! - nevetgélünk, mintha legalább a K2 meghódítására vállalkoznék. Pocsolyákat, jégmorzsalékot kerülgetve igyekszem nem fenékre ülni, s egészen közelről szemlélni a varázslatot. Egyik jégképződménytől a másikig lépve lecsalogatom ódzkodó társamat is.                                                   - Gyere, közelről nézd!                      
Bár nem kalandvágyó természet, ő is valamelyest lejjebb ereszkedik a törzsek, gyökerek között. 
Cikkan a fény a víz felszínén és a fagyott ágakon, gallyakon. 
Vadkacsáék bezzeg most sehol, pedig, ha már a parton csúszkálok, mászkálok igazán megérdemelném, hogy itt úszkáljanak a közelben.
Gyűlnek a képek. Nehéz betelni a látvánnyal.
 Távolban egy fehér vitorla, pontosabban egy nagy hajó és kisvárosunk emplomtornya...



Gyönyörködünk, de lassan ideje indulni tovább, mert ki kell ma kerekedniük a kilométereknek. (Ki is kerekedtek - csúcsosan.)
Felkapaszkodom a csúszós partoldalon, társam a kezét nyújtja, megfogom és már gurulok is. 
Lábam beleakadt valamely bokorba és olyat hengeredtem, mint talán utoljára gyerekkoromban. Nagy nevetés a vége. Kezem, lábam ép, telefon a zsebben.
Szabadságra megy a korosodó asszony és helyébe ismét a gyermeki kíváncsiság lép. (Szeretem ezt az érzést.)
Egy pillanatra bevillan az ötven+ x előtti kép... 
Varga Kati tanár néni aggódó arckifejezése, ahogy lerimánkodni igyekszik Mártikát, azaz engem az egri vár külső - akkor még romos - faláról. Persze eredménytelenül. 

A közeli hang visszarángat a jelenbe:
- Merre menjünk ma?
- A születésnapos választ! - felelem.
Ez a merre mindig egy jó kis játék, hiszen sok választásunk nincs, már mindet bejártunk többször is a környéken.
Menjünk balra, a kis erdei kerülőúton a gátra, ott süt legjobban a nap.
El is indulunk, de a folyó menti parádé sehogy sem enged. Ismét lemegyünk a partra, itt már könnyebb, kavicsos a terep és mindenfelé jégfények.
Az ég, a föld, a víz, és a madárhangok valami fenséges ünnepi kompozíciót teremtenek!
Ünnep van, a mellettem álló hölgy  ma X éves!
Még az óvodából maradt rám, a kis Sz. Barbarától örökölt mondat:
"Kinek van ma boldog születésnapja?" 
NEKI!
Mellettem áll az ünnepelt és minden gyönyörű kerek, mintha az élet egy nagy édes, ékes tortát tenne elénk e pillanatban, rajta zománckék, arany csillámos bevonat, aranyosítja rohanó létünkben a sokadikat!
Csengő csillan az ágon, és mindenféle pompázatos jégparádé kápráztat szemet és szívet.
Végül a part mentén megyünk, amíg lehet, aztán a kedvenc helyemre, a Baller tóra gondolok, milyen szép lehet.
Az elhagyott  bódés, kajibás kertekhez érünk, nézzük az idő rombolását, vastag lakatot, kifeszített kaput, valaha itt nevettek, valaha itt szerettek, most mindenfelé a magány az úr. Régi dallam jut eszembe, dúdoljuk, és megkeresem a neten, Kovács Kati sok-sok év előtti dala, hogy mire nem emlékszik az ember lánya... Érthetetlen, hogy miért ez és miért most?! Se hegyek, se fecskék, hó is alig...                                                      "Hull a hó a kéklő hegyeken, s a fecskék messze délre szálltak. Mért szakad fel minden újra élesen? Mért remélem úgy, hogy újra látlak?"   Sajdul a szív, de nekünk ma éledésre van vágyódásunk. Veresgyűrű som piruló vesszeje, duzzadó aranyvesszők, libbenő barkák, orgonabokrok sokat sejdítő rügyei ellenkeznek a visszatért téllel. Csuda egy játoryszma ez. Már a Baller tó közelében járunk, csend és csend. A tó jeges fénye szinte megüti a szemem, csupa sziporka, vaskos jégtáblák tornyosulnak. Az apadó folyó hátrahagyott maradványai a parton. Érdekes itt, folyó és tó is egyszerre, ott ahol a Duna hullámai behatolnak már elolvadt a jég, de beljebb akár járni is lehetne rajta. Naná, hogy reccsentek néhányat, és a felszedett jégdarabokat a tó szikrázó páncéljára hajítom, csattan, pattan, csúszik, remek móka ez. Hosszan, de hosszan elidőznék.
Minden megvan itt.
Az idő vészes rohanása ébreszt, a hármas kompot ma sem érjük el.
Nagy pocsolyák és jeges vizek között szárazabb, fagyos útra térünk. 
Ma végre valóban sáros lábbelivel térünk majd haza. Kerülő utakon kiérünk a gátra, hátunkat melegíti a nap. Majdnem egy óránk van még, végig járhatunk néhány régebbi utat. Lelki tarisznyánk terheiből pakolunk a fényre, a bugyor mélyén valami mindig marad. S mint máskor is a visszatérés utolsó percei elhallgattatnak, a szívben bánat, vagy emlék matat. De legyen most más, legyen ünnepi a délután - egy dal szól a zsebemből, és több szólam a fákon, madarak röpködnek, s a dunai fények egész hazáig végig kísérnek.








(Sajna a jégcsengős felvételt nem bírom ide feltölteni, pedig az volt a nap fénypontja...)