Megyünk... Ünnep - jégcsengővel....

 A komp már a folyó közepén közeledik és ő még sehol. Gondoltam "feltartóztatom" majd a hajós legényeket míg előbukkan a magasban "túratársam". Szerencsére volt várakozó autó, s mire felgördült, mi is felléphettünk, nem árt a futás, pláne jeles napokon. 

Kacsáék napi fürdőzését nem zavarja a hideg, le-lebukva a víz alá többször is megmártóznak. A víz már sokat kopott, napi 30 cm. Az ár után mindig lehangoló a kép. A drága és oktondi emberiség szorgalmasan mocskolja a legelképesztőbb módokon,s ilyenkor minden szemét lerakódik az ágak közé. De ma a sok kacatot feledteti  sziporkázva a Duna túloldala. Itt is - ott is csábító szépségek hívogatnak. Elindulunk, erdei út, szembe süt a nap, fürdetjük arcunkat a boldog fényben. Szeretem ezt az utat, déltájban különösen. Igyekszem lehunyt szemmel járni, egyik lábam az avarom, másik az úton - szemben a nappal. Most azonban a természet csodáit bámulva lépkedünk, egyre lassabban, meg-megállva. Nagyon szép! Muszáj megnézni közelebbről is a parti füzekre, odvas vén fákra fagyott csillogó szépségeket. Nekem meg pláne muszáj, hisz napok óta arra gondolok, hogyan tudok lemenni közelebb... Most már nem nagy mutatvány ám, mert a visszahúzódó víz után maradt tócsák többnyire befagytak, így elmerülni bizonyára nem fogok. Koszossá konzerválódott gyaloglócipőm bírja a strapát, remélem nem ázik át, ha véletlenül félrelépek. Leereszkedem hát a kövek között, korhadt fák, uszadék borítja vastagon a földet. Micsoda kaland! - nevetgélünk, mintha legalább a K2 meghódítására vállalkoznék. Pocsolyákat, jégmorzsalékot kerülgetve igyekszem nem fenékre ülni, s egészen közelről szemlélni a varázslatot. Egyik jégképződménytől a másikig lépve lecsalogatom ódzkodó társamat is.                                                   - Gyere, közelről nézd!                      

Bár nem kalandvágyó természet, ő is valamelyest lejjebb ereszkedik a törzsek, gyökerek között. 

Cikkan a fény a víz felszínén és a fagyott ágakon, gallyakon. 

Vadkacsáék bezzeg most sehol, pedig, ha már a parton csúszkálok, mászkálok igazán megérdemelném, hogy itt úszkáljanak a közelben.

Gyűlnek a képek. Nehéz betelni a látvánnyal.

 Távolban egy fehér vitorla, pontosabban egy nagy hajó és kisvárosunk emplomtornya...

Gyönyörködünk, de lassan ideje indulni tovább, mert ki kell ma kerekedniük a kilométereknek. (Ki is kerekedtek - csúcsosan.)

Felkapaszkodom a csúszós partoldalon, társam a kezét nyújtja, megfogom és már gurulok is. 

Lábam beleakadt valamely bokorba és olyat hengeredtem, mint talán utoljára gyerekkoromban. Nagy nevetés a vége. Kezem, lábam ép, telefon a zsebben.

Szabadságra megy a korosodó asszony és helyébe ismét a gyermeki kíváncsiság lép. (Szeretem ezt az érzést.)

Egy pillanatra bevillan az ötven+ x előtti kép... 

Varga Kati tanár néni aggódó arckifejezése, ahogy lerimánkodni igyekszik Mártikát, azaz engem az egri vár külső - akkor még romos - faláról. Persze eredménytelenül. 

A közeli hang visszarángat a jelenbe:

- Merre menjünk ma?

- A születésnapos választ! - felelem.

Ez a merre mindig egy jó kis játék, hiszen sok választásunk nincs, már mindet bejártunk többször is a környéken.

Menjünk balra, a kis erdei kerülőúton a gátra, ott süt legjobban a nap.

El is indulunk, de a folyó menti parádé sehogy sem enged. Ismét lemegyünk a partra, itt már könnyebb, kavicsos a terep és mindenfelé jégfények.

Az ég, a föld, a víz, és a madárhangok valami fenséges ünnepi kompozíciót teremtenek!

Ünnep van, a mellettem álló hölgy  ma X éves!

Még az óvodából maradt rám, a kis Sz. Barbarától örökölt mondat:

"Kinek van ma boldog születésnapja?" 

NEKI!

Mellettem áll az ünnepelt és minden gyönyörű kerek, mintha az élet egy nagy édes, ékes tortát tenne elénk e pillanatban, rajta zománckék, arany csillámos bevonat, aranyosítja rohanó létünkben a sokadikat!

Csengő csillan az ágon, és mindenféle pompázatos jégparádé kápráztat szemet és szívet.

Végül a part mentén megyünk, amíg lehet, aztán a kedvenc helyemre, a Baller tóra gondolok, milyen szép lehet.

Az elhagyott  bódés, kajibás kertekhez érünk, nézzük az idő rombolását, vastag lakatot, kifeszített kaput, valaha itt nevettek, valaha itt szerettek, most mindenfelé a magány az úr. Régi dallam jut eszembe, dúdoljuk, és megkeresem a neten, Kovács Kati sok-sok év előtti dala, hogy mire nem emlékszik az ember lánya... Érthetetlen, hogy miért ez és miért most?! Se hegyek, se fecskék, hó is alig...                                                      "Hull a hó a kéklő hegyeken, s a fecskék messze délre szálltak. Mért szakad fel minden újra élesen? Mért remélem úgy, hogy újra látlak?"   Sajdul a szív, de nekünk ma éledésre van vágyódásunk. Veresgyűrű som piruló vesszeje, duzzadó aranyvesszők, libbenő barkák, orgonabokrok sokat sejdítő rügyei ellenkeznek a visszatért téllel. Csuda egy játoryszma ez. Már a Baller tó közelében járunk, csend és csend. A tó jeges fénye szinte megüti a szemem, csupa sziporka, vaskos jégtáblák tornyosulnak. Az apadó folyó hátrahagyott maradványai a parton. Érdekes itt, folyó és tó is egyszerre, ott ahol a Duna hullámai behatolnak már elolvadt a jég, de beljebb akár járni is lehetne rajta. Naná, hogy reccsentek néhányat, és a felszedett jégdarabokat a tó szikrázó páncéljára hajítom, csattan, pattan, csúszik, remek móka ez. Hosszan, de hosszan elidőznék.

Minden megvan itt.

Az idő vészes rohanása ébreszt, a hármas kompot ma sem érjük el.

Nagy pocsolyák és jeges vizek között szárazabb, fagyos útra térünk. 

Ma végre valóban sáros lábbelivel térünk majd haza. Kerülő utakon kiérünk a gátra, hátunkat melegíti a nap. Majdnem egy óránk van még, végig járhatunk néhány régebbi utat. Lelki tarisznyánk terheiből pakolunk a fényre, a bugyor mélyén valami mindig marad. S mint máskor is a visszatérés utolsó percei elhallgattatnak, a szívben bánat, vagy emlék matat. De legyen most más, legyen ünnepi a délután - egy dal szól a zsebemből, és több szólam a fákon, madarak röpködnek, s a dunai fények egész hazáig végig kísérnek.

(Sajna a jégcsengős felvételt nem bírom ide feltölteni, pedig az volt a nap fénypontja...)